Nyelvtanítás Japánban

Gondoltam, hogy írok egy kicsit a munkámról és általánosságban a nyelvtanításról Japánban. Német tanár vagyok, német nemzetiségi szakon végeztem még 2009-ben, szerencsére még abban a rendszerben, ahol nem volt külön Bachelor meg Master képzés. (Véleményem szerint nem jó irányba megy az oktatás Magyarországon, főleg az egyetemeken, és ennek például ez a csodálatosan rossz rendszer, valamint a fiatalok létszámának csökkenésével együtt járó fejkvóta kényszeres elérése az oka. De ez nem ide tartozik.) Az egyetemen összehasonlító nyelvészettel foglalkoztam, ezt itt is folytatom, a japán nyelvtant hasonlítom a németéhez. Célom olyan oktatási technikák kidolgozása, mellyel könnyebben lehet tanítani japán anyanyelvűeknek németet, leginkább az ún. interferencia-hibákra összpontosítok.

Először kicsit magamról, hogy érthető legyen, milyen tapasztalatokra épülnek az itt leírtak. Japánban sok helyen dolgoztam már, ez jelenleg is így van. Majdnem hat éve vagyok a Goethe-Institut tanára Osakában és Kyotoban. Ez felnőttképzést jelent megfelelő vizsgáztatással meg kötelező továbbképzésekkel. A1-től C2-ig vannak kurzusok, tulajdonképpen mindenhol tanítok egy kicsit, de nem vagyok fix alkalmazott. Két és fél éve vagyok a Kyoto Egyetem óraadó tanára, itt két csoportot viszek. Dolgozom még más német kulturális egyesületeknél is, mint például a JDG (Japanisch-Deutsche Gesellschaft), ez Kobéban van és öt éve tanítok ott. Vannak magándiákjaim is, viszonylag sok. Ez a jelen. A múltban megfordultam már több német nyelviskolában is illetve kereken három évig tanítottam angolt kettőtől kilencven éves embereknek. Nincs ugyan angol tanári végzettségem, de jól beszélek és ez kellett nekik.

Egy kicsit akkor Japánról. Kezdjük az angollal. Előrebocsátom, hogy ez a blogbejegyzés nem a japánok angoltudását hivatott pocskondiázni. Erre megvannak a megfelelő oldalak, lehet gyűjtögetni. De ugye a Tescoban lévő angol nyersfordítások, amiket a magyarok magyarul (!) nem szúrnak ki az ugyanolyan égő talán, például a sertésszárny. (Ittlétem elején én is mindig hőbörögtem meg nevettem a sutábbnál sutább és nyelvtanilag pokol kiírásokon, de idővel ez megváltozott.) Tény, hogy a legtöbb japán nagyon rosszul beszél és ért angolul, viszont írásban egész jók. Mi lehet ennek a jelenségnek az oka?

1. Az oktatás: Japánban az angolóra japánul van, leginkább angol szövegeket fordítanak japánra és vissza. A tanár nem tud rendesen beszélni, viszont penge írásban a nyelvtana. A diákoknak szinte nincs is esélye megszólalni, ilyen feladatokra nem pazarolják az időt. Úgy is mondhatjuk, hogy az iskolai nyelvoktatás csak az olvasásra készít fel. Ez az én (nyelvtanári) szemszögemből megfogalmazva: egy undorító fos. Ezt szerencsére a japánok is észrevették és elkezdtek tömegével külföldieket alkalmazni, akiknek anyanyelve az angol. Ez félig-meddig sikeres ugye, mert nem mindenki jó tanár, aki angolul beszél és a legtöbb iskolának mindegy, hogy ki jön, csak legyen valaki. De az is ugye már nagy szó, hogy igyekeznek. Illetve elkezdtek már óvodában is angolt tanítani néhol. Ennek sok értelme szerintem nincs, ezt csináltam én is három évig.

2. A kényszer: Japánban mindenkinek kötelező angolt tanulni. Ez alatt azt értem, hogy nincs kibúvó, elkerülhetetlen, muszáj nekik, nincs felmentés vagy kifogás, erőltetik és nincs remény. Ennek az a következménye, hogy a nép fele megutálja az angolt. Ezt ők el is nevezték angol-allergiának. Másik idegennyelvet nem nagyon tanulnak, csak elvétve, illetve az egyetemen lehet/kell még választani. (Ezért vagyok például én most német tanár Kyotoban.) Értem én, hogy miért lenne fontos az angol: világnyelv, praktikus, meg ugye Japánhoz Amerika közel van, az itteniek a többi ázsiai országot annyira nem kedvelik, szóval marad az angol. De ezzel a diktatórikus eszmével elveszik a diákok kedvét az egésztől, főleg azért, mert az oktatás ugye még fos is, tehát fejlődés sincs nagyon, ami szintén nem motivál. 

3. Hibás angol kifejezések az anyanyelvben: A japán nyelv telis-tele van angol szavakkal, amiknek a nagy része egyszerűen nem azt jelenti vagy rövidítve ejtik ki. Például a „smart” szó （スマート）nem azt jelenti, hogy okos, hanem azt, hogy vékony és kákabélű emberekre szokták mondani. A „smartphone” szó pedig – bár okostelefont jelent ebben a kombinációban – túl hosszú, szóval (fonetikusan leírva) „szumaho” lett belőle. （スマホ）Már nem lehet felismerni az angolt benne, ugyanakkor mindenki tudja, hogy nem japán szó, mert ugye katakana írásjelekkel írják. Ez nem baj Japánban, mert ezek a szavak már a nyelv részét képzik, de probléma, ha ugyanezeket a szavakat próbálják meg angolul is mondani.

4. A japán és az angol kiejtés sajátosságai: A japán nyelv ötféle magánhangzót különböztet meg. Ha változik a magánhangzó kiejtése, változik a jelentés is. Egy példa hiragana jelekkel:

あなたがきれい。(Anata ga kirei.) Jelentés: Te szép vagy.

あなたがきらい。(Anata ga kirai.) Jelentés: Utállak.

Látjuk tehát, hogy nem mindegy, mit mondunk. Az angolban azonban nincs nagyon elfogadható fonetikai szabály a magánhangzók (és egyes mássalhangzók) kiejtésére vonatkozóan, főleg azért, mert nem létezik standard angol. Hogy mondjuk ki azt a szót, hogy „direction”? Miért ejtik a britek Harry Potter-t normális „o”-val és „t”-vel, az amerikaiak nagy része pedig nyomott, majdnem „á”-val és „t” helyett „d”-vel? És ez ugyanazt jelenti? Potta és Pádör (sarkítva gagyin fonetikusan) ugyanazok a személyek lennének? Ezt nagyon nehéz feldolgozni egy olyan embernek, akinek az anyanyelvében fontosak az ilyen különbségek. Ehhez jön hozzá, hogy a japánok ugye szótagokban gondolkodnak és nem betűkben (erről már korábban is írtam) és nehezen mondanak ki csak mássalhangzókat. Talán már hallottunk kezdő angolul tanulókat Olaszországból vagy annak paródiáját. Ugye minden szó végén van egy magánhangzó náluk is, mikor angolul beszélnek? Mert az olasz is ebben a tekintetben a japánhoz hasonló nyelv, ennek is köszönheti a dallamosságát. Megállapíthatjuk, hogy a japánok eleve hátrányból indulnak az angol tanulás területén, csak azért, mert japánok. (Nekünk magyaroknak az anyanyelvünkből eredően ugye a szavak nem első szótagjának hangsúlyozása, a „w” és „r” helyes kiejtése és hasonló dolgok okoznak gondot, mikor elkezdünk angolul tanulni.) Arról most nem szólnék, hogy mekkora különbségek vannak a japán és az angol nyelvtanában, mert az már túl szakbarbár lenne...

5. Nincs szükség angolra. Japánban mindenki japánul beszél. Ha itt marad az ember és csak simán dolgozik, akkor soha nem kell neki az angol. Ez egy gazdag ország, egyelőre van még itt munkahely. Minek is szenvedjen vele bárki is, ha nem kell soha? Utazni jó a mutogatás is, a turista úgyis megkap mindent, mert fizet. Majd ha a jövő mást hoz, akkor mindenkinek lesz oka tanulni: kell a túléléshez. Erre elég sok az esély tekintve azt, hogy Japánnak van a legnagyobb államadóssága a GDP-hez mérve és nagyon öreg a társadalom. Bár mondjuk ez minden gazdagabb ország problémája, Magyarországé is.

Három évig tanítottam angolt, ez heti két napot jelentett, reggeltől estig (általában 9-től 21 óráig). Egy nap lefolyása életkor szerint ment: reggel jöttek a kisgyerekek, kora délután, a suli után a nagyobb diákok, és estefelé a felnőttek, mert ők addig ugye dolgoztak. Nos, fejlődés az nem nagyon volt, szerencsére nem csak az én óráimon. Ezek az emberek heti egyszer tanultak 55 percig, ezzel az intenzitással amúgy is csak kóstolgatni lehet egy nyelvet. A kisgyerekekkel nagyon jókat lehetett játszani, az anyjuk mondjuk mindig zavaró tényező volt, mert be nem állt a szájuk, inkább ők akartak angolul tanulni, csak nem tudták hova rakni a gyereket, aztán eljöttek vele gyerekórára. Eleve nem tartom értelmesnek, hogy egy két éves gyerek, aki még a saját nevét sem tudja mindig kimondani, heti egy alkalommal színezzen és a fülébe kiabálják angolul a színeket, meg persze azt, hogy legyen csöndben. A nagyobbaknál jó volt a dolog arra, hogy kicsit beszéljenek, az idősebbeknél meg szinten tartásnak elment. De jobb nem nagyon lett tőle senki, melynek leginkább a heti egyszer 55 perc és az otthoni semmittevés az angol iránt voltak az okai.

Persze vannak más problémák is, például az angol vizsgák, bár ez a németre is igaz: az összes vizsga, ami Japánból jön, sajnos elég rossz. Tulajdonképpen csak írni kell, van bennük kis hallgatásértés is, de megmukkanni egy szót nem kell, csak a legfelsőbb szinteken. Nem baj, fejlődni mindig van hova.

Teljesen más azonban a helyzet a némettel. Már az elején meglepődtem azon, hogy milyen gyorsan tanulnak és milyen jól beszélnek. Ennek az okai röviden: a német sok szempontból teljesen más, mint az angol. Van egy abszolút logikus és következetes kiejtési rendszere, a dialektusokat leszámítva a szavakat mindenhol ugyanúgy ejtik ki. A nyelvtana sokkal logikusabb, mint az angolé és lényegesen szigorúbb. A japánok pedig jól veszik az ilyen szabályokat, az egész életük szabályok betartásáról szól amúgy is. A németet tanulók 95%-a azért tanul, mert ezt akarja, nem pedig azért, mert muszáj. A legtöbb indok amúgy: komolyzene szeretete, munkavállalás vagy egyetemi tanulmányok Europában, turizmus vagy csak egyszerűen a német nyelv és kultúra szeretete. Japánban mindenkinek pozitív képe van a németekről: ők a komolyzene, a szépirodalom, filozófia, pszichológia, finom kenyér plusz sör és mesés tájak megtestesítői. Ennek különösen örülök, mert az ember sokkal inkább tanulja egy ilyen ország nyelvét, mint olyan beképzelt nácikét, akik csak háborúzni akarnak, miközben kizsákmányolják Európa szegényebb országait.

Ittlétem alatt hihetetlen eredményeket és fejlődést láttam, leginkább a Goethe-Institutban. Igaz, hogy ehhez az is hozzájárul, hogy a Goethe kurzusai intenzívebbek és a diákok a házit is megcsinálják, de ettől függetlenül azt gondolom, hogy a japánoknak sokkal jobban fekszik a német, mint az angol. Komolyan lehet velük dolgozni, a gyors fejlődés nagy kedvet csinál nekik a folytatáshoz. Persze mindig vannak emberek, akik nem olyan jók, de ők tényleg a kisebbség. Vannak olyan diákjaim, akik öt-hat év alatt felnyomták magukat a semmiből C1-re csak azért, mert éppen Wagner operáinak a szövege érdekli őket. A kiejtésük nyilván nem tökéletes, például a „Psychologie” szó nem nagyon megy, illetve magasabb szinteken is gondot jelent az „l” és”r” betűk egymástól való megkülönböztetése, mert ezekből egyik sem található meg a japánban. Ne aggódjunk, mindenki el tudja olvasni ezt a két betűt, nincs olyan ember, aki rosszul dugná be a fülébe a fülhallgatót. (L és R). Egyszerűen nehezen hallják meg a különbséget és a nagy részüket nem is érdekli, pedig ugye elég gáz tud lenni az, ha ezeket felcseréljük, akár angol, akár német a dolog: election – erection, hell – Herr és társai. 

Viszont ezt leszámítva csak dicsérni tudom őket, nagyon hálás vagyok, hogy van értelme a munkámnak és látom, hogy mennyire boldogok tudnak lenni egyes emberek, mikor például lelkendezve beszámolnak az európai körútjukról németül. Azt is tapasztaltam, hogy egy izmosabb némettudással sokkal könnyebben tanulnak a diákjaim (megint) angolt, simán veszik az akadályokat és örömüket lelik benne. Szerintem az angol-allergia legjobb ellenszere: tanulj először egy másik idegennyelvet aztán pedig angolt! Legalábbis Japánban.

Az oktatásról általában

Szintén egy nagyon kedves olvasó kérésére írom ezt a bejegyzést.

Először egy kis áttekintés. Japánban is hatéves korukban mennek a gyerekek iskolába, előtte van kb. 3 év óvoda. A rendszer a következőképpen épül fel: hat év kisiskola, három év középiskola és három felső. Ezután jön az egyetem annak, aki sikeres felvételi vizsgát tesz. Bachelor és Master, csak nem teljesen így hívják ezeket.

Minden szintre igaz, hogy van privát és állami fajtája, azt is kijelenthetjük, hogy a privát intézmények általában drágábbak.
A leírtakat nem csak írásos források, hanem személyes tapasztalatok is alátámasztják: három évet tanítottam gyerekeket minden korosztályban, ezalatt beszélgettem velük is és a szülőkkel is, rengeteg érdekes dolgot tudtam meg. Igazán azonban csak akkor leszek képben, ha majd a gyerekeink is végigjárják ezeket a lépcsőfokokat.
Japánban az iskola- és munkaév április elsején kezdődik.

Az óvoda területén egy pár éve az volt a tendencia, hogy minden szülő elvitte a legközelebbi állami helyre a gyereket és akkor ott játszottak vele a dolgozók. Ezt felváltotta ma az az irány, hogy a gyerekeket privát óvodába járatják, mert az a menő. Ez persze jóval drágább, az intézmények nagy részében egyenruha is van, mert akkor az utcán is van reklám, hogy melyik helyre járatják a lurkókat, ugyanis az rá van varrva a ruhára. Ezen felül egy kaptárnyi gyerek tobzódik az épületekben, hiszen a privát intézmények szinte mindenkit felvesznek, aki fizet. Ez persze nem lenne baj, csak az a gond, hogy erre a rengeteg kisgyerekre ugyanannyi óvónéni van, mint az állami óvodákban, ahol meg most szinte lézengenek az odajárók. Sok emberrel beszéltem és azt tudtam meg, hogy nincs nagyon különbség az állami és privát óvodák között: A kisgyerek odamegy, nagyon kedvesen bánnak vele, megtanítják mindenféle közösségi dologra, együtt énekelnek és rajzolgatnak. Nagyon jónak vélem a programot. Rengeteg rendezvény is van, ezalatt nem azt kell érteni, hogy farsang meg anyák napja, hanem minden más: közös kerti munka, szemétszedés, meseolvasás satöbbi. Ezekben aktívan részt kell vegyenek a szülők is. Havonta két háromszor tuti valamiért be kell menni legalább az egyiknek, ez általában az anyuka. Szóval ez igénybe veszi az egész családot is. Külön kiemelném a zenei nevelést, rengeteget énekelnek és az a jó, hogy még jó dalokat is, amiket értenek a gyerekek. Mert ugye nálunk a "Láttál-e már valaha..." nagyon szép, de egy hároméves gyereknek ugye a csipkebokor rózsa, majoranna, Virág Erzsi mittomén nem biztos, hogy sokat jelent, ugye. Erre a japánok nagyon figyelnek.

Az általános iskola persze már más tészta. Alapvetően minden család a lakóhelyéhez legközelebb eső állami iskolába kell beírassa a gyereket. Ha ez neki nem tetszik, akkor választhat privát iskolát is. Az egyenruha már szinte minden általános iskolában jelen van, csak egy-kettő államiról hallottam, ahol szabadon lehet öltözködni. Egyébként nagyon aranyosak a kislányok és kisfiúk, amikor mennek együtt valahova: mindenkinek ugyanolyan kis táskája, ruhája és sapkája van rajta a nevével. Nagyon fegyelmezetten, kettes sorokban, kézen fogva menetelnek az utcán, elöl megy egy Gőgös Gúnár Gedeon néni, hátul meg a masiniszta. Balesetek szinte nincsenek. Sokszor van. hogy iskolabusszal mennek reggel, ez persze nem kötelező. Érdekes módon az ablakok mindig magasan vannak és ezért csak a sok kis sapka látszik ki a tele buszból:

Itt látszik a sok kis színes sapka. Saját fotó.

Az általános iskolában a fő tantárgyakat egy tanító oktatja, ő egyben az osztályfőnök is, de van külön zene és testneveléstanár is. Jellemző a frontális tanítási mód: a tanár áll, a gyerekek meg ülnek és figyelnek. Sajnos nem tudom pontosan, hogy milyen a tananyag, csak azt láttam, hogy az első hat évben tanulnak írni, először hiraganát és katakanát, aztán már kanjikat is. (Az írásmódokról itt írtam.)
Jelen van még a kalligráfia, ilyenkor nem ceruzával, hanem ecsettel írnak speciális papírra, tradicionális technikával. Ezt minimum egy évig szokták tanulni, szerintem nagyon jó ötlet. Nyilván van még matek, japán nyelv és persze tanulnak angolt is, ezt általában harmadikban kezdik, de vannak iskolák, ahol már elsőben is van. Az angol mindenkinek kötelező.
Érdekes még a számolótábla óra, japánul szoroban.  Ide kattintva láthatók képek. Ezt is egy-két évig kell tanulni, valamikor általános iskolában, valamikor középben is. Aki ezt rendesen kitanulja, az nagyon jó fejszámoló lesz.
Sok iskola biztosít menzát, de van olyan hely is (például a mi városrészünk), ahol a szülők kell gondoskodjanak erről. Ennek mindenki eleget is tesz, nagyon aranyos, figurás bentó dobozokkal mennek a gyerekek iskolába. Van mindenkinél saját flaska is, általában egy literes, ebbe leginkább zöld teát tesznek a szülők.
Az ebédszünet a legtöbb helyen egy órás. Az iskola pedig nem nyolckor, hanem kilenc körül kezdődik és viszonylag hamar vége van. Délutáni programok néha vannak, de alapvetően hamar hazamennek a gyerekek. Persze itt is már van lehetőség mindenféle különórára, jellemző a zongora és a balett a lányoknak, a fiúknak meg baseball. De embere válogatja.

 Egy példa iskolai egyenruhára. Télen és nyáron más, ez a téli verzió. Igen, a lányoknak télen is szoknya és zokni van. A képet innen másoltam.

A középiskolában már majdnem mindenhol kötelező valamiféle iskolai klubtagság. elég széles a választék, viszont azt tudni kell, hogy - különösen sportnál - ez rengeteg időt is igénybe vehet. Vegyünk példának egy átlagos baseballklubba tartozó fiút. Reggelenként suli előtt van neki egy kis edzés, persze délután is. Vasárnap pedig szinte egész nap. A maradék időben pedig tanulni kell. Az önfeledt játékra tehát egyre kevesebb idő marad. Arról nem is beszélve, hogy a szülők persze azt szeretik, ha a gyerek jár még azért valami különórára az iskolától függetlenül. No meg persze a tananyag is egyre nehezebb lesz, vége van már a kisiskolás rövid iskolanapnak is. Érdekes egyébként még, hogy nem írnak sokszor teszteket, hanem a tananyagot összefogva vannak a félévek végén nagyobb vizsgák.

Ezt tetézi a felső iskola, ahol már csak az iskolában rengeteget kell tanulni. Természetesen valamilyen klubhoz vagy szakkörhöz itt is kell tartozni. A különórát általában felváltja az egyetemi felvételi vizsgára való felkészülés. Ez kifejezetten izmos, ugyanis ettől függ a diákok jövője. Egy központi vizsga van, ez alapján bírálják el, hogy ki hova kerül. Az egyetemeknek pedig hírneve van, szóval a munkakeresésnél nem csak az számít, hogy valakinek milyen diplomája van, hanem az is, hogy hol szerezte. Ezért tanulnak a felső iskolások, mint a mérgezett egér. Véleményem szerint hatalmas nyomás van rajtuk. Ez azért baj, mert ebben a korszakban kezd el ugye lázadni a fiatalság és nem biztos, hogy jót tesz nekik az efféle hajtás, de látszólag az oroszlánrésze átvészeli. Ne felejtsük el azt sem, hogy semmi sincs ingyen, főleg a délutáni különórák kerülnek sok pénzbe. Ezt a szülők fizetik, de van olyan gyerek, aki még egy kis diákmunkát is bevállal.

Ha bekerült valaki az egyetemre, akkor általában már könnyebb a dolog. Tapasztalataim szerint bent maradni nem olyan nehéz, mint bekerülni. Ebben szerepet játszik az is, hogy az egyetemeknek (Magyarországhoz hasonlóan) fontos a fejkvóta, ha államiak akkor azért, ha privátok, akkor meg azért. Szóval nem szívesen veszítenek el senkit sem. Az alapképzés általában négy év, a speciális pedig kettő. A legtöbb egyetemen a miénkhez hasonló kreditrendszer van, csak máshogy hívják a gyűjthető pontokat.

Az osztályzás Japánban általában egytől ötig van, az ötös a legjobb, az egyes a legrosszabb. egy-két privát iskolában láttam már egytől hatig, illetve tízig történő osztályzást is, de ez ritka. A tanteremben fontos a fegyelem, a sportórákon pedig végképp.

Érdekes még, hogy a legtöbb iskolában a gyerekeknek kell takarítani. Nemcsak a tantermet, hanem a vécéket is. Ez a szokás később még munkahelyeken is sokszor megmarad, kevés cég alkalmaz hivatalos takarítót, ilyen csak a nagyobb irodaházakban vagy cégeknél lelhető fel. Mindenkinek tehát kiskorától fogva ott a lecke, hogy nem érdemes szemetelni, mellépisilni és rongálni, mert mindent mindig saját maguknak kell rendbe tenni. Minél hamarabb megy ez, annál gyorsabban lehet menni haza. Ez pedig fontos tényező ugye. Általánosságban elmondható a japánokról, hogy nem szemetelnek és rongálnak, nagyon vigyáznak a közterületeken is a tisztaságra. Persze utcán dolgozó tisztítóemberek vannak, de alapvetően nem sok dolguk van. Azért is érdekes ez, mert például a mi térségünkben (Kansai) nagyon kevés a kuka az utcán. Szemét még sincs sok.

Egyelőre ennyit írok, ha valakinek van kérdése, bátran tegye fel, a legjobb tudásom szerint válaszolok rá.