Gyermekvállalás Japánban

Régen írtam már a blogra, ugyanis akadt mindenféle más dolgom is. Nemrég megszületett az első gyermekünk, ezzel kapcsolatban szeretnék megosztani egy-két gondolatot. Nyilván csak erről is lehetne blogot írni, de nekem az a célom, hogy minél több dolgot bemutassak Japánban. Leírom az eddigi tapasztalatokat, aztán később majd megint lesz gyerekes bejegyzés is, ha összegyűlik elég anyag.

Japánban születik a világon a legkevesebb gyermek és egyébként itt van százalékosan a legtöbb idős ember is a világon – Japán jövőjére való tekintettel ezek sajnos kedvezőtlen tények. Érdekesség, hogy több házikedvenc kutya van az országban, mint 5 éven aluli gyermek. Valamint több pelenkát adnak el öregeknek, mint csecsemőknek. Hogy miért vállalnak az emberek egyre kevesebb gyereket, senkinek nem titok, hiszen majdnem minden fejlett országra jellemző egy hasonló tendencia. Sok indok van persze (drága a suli meg minden más is, sok a munka, nincs lehetőség házasodni, kevés a bölcsi satöbbi), de ezeknek most nem szentelek figyelmet.

Nos, mikor az ember úgy véli, hogy terhes, akkor ugye elmegy a nőgyógyászhoz. Japánban vannak persze nagyobb kórházak, de a legtöbb ember egy saját rendelésű dokihoz megy, aki egyben szülész is. Mi is így tettünk. Olyat helyet választottunk a közelben, ami családi vállalkozás: egy szülész testvérpár rendel kábé 30 éve, akiknek az apja is szülész volt, ő építette a rendelőt. Ez megnyugtató tény, mármint, hogy van tapasztalat. Az épület is szép, a nővérkék kedvesek, gondoltuk, hogy ez jó is lesz. Nos persze az különbözteti meg az ilyen kisebb privát orvosokat a kórházaktól, hogy ezek persze kicsit drágábbak. Szerencsére a városrész, ahol lakunk, támogat egy csomó vizsgálatot valamennyire és amúgy is van még állami biztosítás is, ami miatt csak a 30%-át kell kifizetni a díjaknak. Az sem kevés, de ugye azért vagyunk hálásak, amit kapunk.  A rendelő egyébként jól fel van szerelve, van benne négy dimenziósnak nevezett ultrahang is, amivel egy meglehetősen irreális képet lehet kapni a gyerekről. Mindig is nevettem ezeken a képeken, mikor mások kiposztolták a facebookra, mert egytől egyig úgy néznek ki rajta a babák, mint valami földönkívüli. Persze, ha az embernek a saját gyereke pörög a képernyőn, akkor máris más a helyzet. Minden alkalommal fel is vették DVD-re a vizsgálatokat, hogy utána még egyszer meg lehessen nézni, hogy hogyan fickándozott a méhben az akkor még szinte alaktalan kis gombóc. Kétlem, hogy a baba születése után valaki is előveszi ezt a lemezt egyszer is, de azért megköszöntük szépen. (Na jó, azért leellenőriztem, hogy lejátssza-e a gép.) Magyarországon szülő kismamákat kérdezve kábé ugyanannyiszor kell menni itt is a szülés előtt kontrollra, mint ott és hasonlóak a vizsgálatok is.

Ő itt a gyermekünk.

Persze megvan a terhességnek is a vallásos része. Egy megfelelő napon (van rá valami számítás, hogy pontosan mikor, de ez most nem fontos) el kell menni egy buddhista templomba, hogy nyolcezerér’ adjanak az embernek egy fehér övet. Ez egy hosszú kendő, amit a hasunkon kell viselni, ez adja a tartást a hasnak meg eleve szent helyről jött, szóval csak jó lehet. Nagyon nehéz magunkra csavarni, rutint igényel a meló, viszont... mosni is hihetetlen kín. Feleségem fel is húzta kábé tízszer, helyette vettünk valami rendes hastartó övet, ami be is vált. Egyébként majdnem mindenki lelkiismeretesen hordja a szülésig a cuccot, mi tehát renegátnak számítottunk. Ha az ember extrán fizet a templomban még kaphat bónusz áldást/védelmet a születendő kisbabára. A legnépszerűbb kombó általában ez:

+3 egészségpont / +8 kétkezes harc képesség / 20% tűzellenállás / 10% esély kritikus találatra / +45 sebzés asztrális támadás esetén

Ebbe a templomba mentünk el.

Legalábbis én így képzeltem el az áldás eredményét, de állítólag a gyerek csak simán egészségesen születik, ha megáldják a szerzetesek. Majd, ha a baba kicsit nagyobb lesz, akkor visszamegyünk ugyanebbe a templomba és visszaadjuk az alig használt övet is, Japánban fontos az újrahasznosítás. Viccen kívül, ugyanazt az övet adják majd oda egy másik anyukának is. Nyolcezerér’.

Amikor úgy alakul, hogy jön a baba, akkor gyorsan el kell menni ugye a választott orvosunkhoz, amennyiben nem vagyunk roppant messze tőle. (Ugyanis – ahogy Lakatos Menyhért írta – „Isten az időt méri, nem a helyet.”) Itt bármikor nagyon kedvesen fogadnak, azonnal kapunk egy saját szobát és külön figyelmet. Nálunk végül is a császármetszés lett a befutó, szóval viszonylag hamar lement a szülés, rögtön oda is adták a babát, de előbb ráírták mindkét talpára az anyja nevét alkoholos filccel, nehogy később elcserélődjön. Abszolút meg vagyok elégedve a kórházi ellátással:

1. Már az első éjszakán odahozzák a gyereket pár órára, aki nem császárral szült, az lehet vele többet is.

2. A nővérek mind rendesek és azonnal jönnek, ha hívjuk őket. Ezen felül időt szánva ránk, szépen elmagyarázzák az újdonsült anyukáknak a szülés utáni fortélyokat (szoptatás, mellmasszázs, tejfejés, étkezés, torna hasonlók).

3. A kaja finom és elég.

4. A szoba nagyon jól fel van szerelve (tévé, rádió, hűtő, mosdó, vécé, léghűtés satöbbi)

5. Az orvos is többször jön ellenőrizni, hogy mi van.

Annak ellenére, hogy a császármetszés ugye plusz még pénzbe kerül, az árával is meg voltam elégedve az egésznek. Igaz, hogy kis feleségem ügyesen számítva kötött még magára egy extra biztosítást, ami szinte ennek az összes költségét visszafizette.  Kábé egy hetet feküdt bent amúgy, utána hazajöttünk. Japánban szokás ilyenkor, hogy a feleség visszamegy a babával a szülői házhoz és ott egy hónapig az anyja főz meg segít, ezzel is megkönnyítve a lábadozást. A férj ezalatt dolgozik. Mi öt percre lakunk az anyóséktól, szóval nálunk egyfajta kompromisszum jött létre, látogatjuk egymást. Én kifejezetten jónak tartom, ha a nagyszülők ott vannak a kezdetektől fogva, ugyanakkor az embernek nyilván ügyelnie kell egyfajta egyensúlyra is. Elkerülhetetlen, hogy beleszóljanak (persze mindig jószándékkal) a gyereknevelésbe, de szerintem ennek is van egyfajta határa. Ha a hatgyerekes anyám kioktat, hogy hogyan kell normálisan tartani a babát, akkor nem lehet egy szavam sem, ugyanakkor én mondom meg, hogy mikor fekszik le a gyerek, mennyit eszik és hasonlók. Szerintem ezt minden nagyszülő belátja, ha elmondjuk nekik. Vagy nem. 

Japánban nincs védőnő, aki kijön hozzánk és ellenőrzi, hogy minden rendben van-e a babával, nekünk kell menni valahova. Nálunk van a közelben ilyen babaorvos, szép és tiszta rendelőben, normális honlappal és látszólag kellő szakértelemmel. Itt fogjuk majd beoltatni is a gyereket, na azt viszont nem adják ingyen. A rota-vírus elleni varázscseppek beadása, ami nem kötelező, de ajánlott, kábé húszezer yenbe kerül majd. A baba így is megkapja majd a betegséget, csak nem anyira brutál lefolyással. A kötelező oltások három-négyezerbe kerülnek. A mai napig népszerű az a vélemény bizonyos emberek körében, hogy az oltások károsak és ezzel csak a népességet akarják szabályozni, mert túl sok az ember a világon, különben is az egész összeesküvés-elmélet. Mi nem tartozunk ebbe a csoportba. 

Nyilván kell a babának még ezer más dolog is, pelenka, ruha, kiságy meg miegyéb. Az embernek több lehetősége van ezeket beszerezni, a legkézenfekvőbb elmenni egy babacenterbe. Ez egy öt-hat szintes épületmonstrum, ahol csak babacucc van. Minden van, amire bármikor is szüksége lehet az embernek, ezt szó szerint kell érteni. Ha jön majd az apokalipszis, a kisbabáknak akkor sem eshet baja, úgy van ez kitalálva. Életemben nem láttam még ennyi gyerekcuccot egy rakáson, főleg úgy, hogy ezeknek a 70%-a (véleményem szerint) teljesen fölösleges. Hisz van itt ám izzadságtörlő vattácska, szupidupi takaró, amit egy futurisztikus porszívóval olyan tisztára lehet szívni, hogy nem marad egy szem por sem benne és még rengeteg minden. Mindezt persze kedves fiatalabb és idősebb hölgyek ajánlják nekünk, akik meg vannak győződve arról, hogy ez mind kell. Nem is értik, mikor mondom nekik, hogy nekem nem volt éjszakai légzésmérőm és hoppá felnőttem. Ugyanakkor van, amit meg kell venni.  A cuccok minősége jó, Japán ebben az élen jár Ázsiában, a vevők egy nagy része kínai, aki még a papír zsebkendőt is itt veszi meg, mert ez sokkal jobb, mint a cucc náluk.  Itt vettünk meg szinte mindent, textilpelenkákat (mert ez Japánban még menő), sima pelenkákat, a nagy része ruhát, gumilepedőt, tápszert, autóülést, körömvágó szettet meg sok ezer mást. Hét hónapos kortól használható babakocsit és egy király kis babaágyat egy baráttól kaptunk ingyen.

A babakocsi

A babaágy

A másik lehetőség a használt cuccok vásárlása. Ezt leginkább neten lehet elintézni, van a japán Yahoonak egy nagyon jó árveréssel foglalkozó oldala, ahol használt cuccokra lehet licitálni, no meg el is lehet adni, ami már fölösleges. Mi mindkét részét kihasználjuk ennek a szolgáltatásnak. Van még ugye a bolhapiac is, amiről már itt írtam egyszer.

A hónap végén még vissza van az első rituális szentélylátogatás is. Itt egy sintoista pap áldja meg a gyereket (a szentélytől függően akár nyolcezerér'), egészséget kívánva neki. Általában a szülők és nagyszülők is jönnek, szép kimonót öltve. Nálunk ez nem lesz ennyire parádés, de mindenképp fontosnak tartom, hogy elmenjünk. Fontos, hogy ez nem keresztelő vagy hasonló, ebben a vallásban nincs semmi ilyesmi. Majd, ha meglesznek a képek, feltöltöm őket.

Bolhapiac egy gyönyörű parkban

Van itt a közelünkben egy 264 hektáros park, az a neve, hogy Banpaku Kinen Koen (万博記念公園). Nagyon szép, rendesen ápolják és nem csak virágok meg fák vannak benne, hanem szép kis tavak meg egy nagyon híres szobor a közepén, ami egyben a mi városrészünk, Suita jelképe. Az az érdekessége, hogy két arca van, elölről hold, hátulról nap. Az egész park nagyon ízlésesen van kialakítva, szép ösvények, illetve utak vezetik el az embert a főbb helyekre. Hogy senki ne tévedjen el, minden szépen ki van táblázva. Itt található még egy tradicionális japán kert és egy kifejezetten igényes néprajzi múzeum is, ami a világ rengeteg országából szerzett kiállítani való anyagot. Rendelkezik még ezen felül egy nagyon alapos videóanyaggal, egy nap alatt lehetetlen mindent megnézni. 

Mindegy mikor megy az ember, mindig vannak emberek a parkban. Sokan hoznak magukkal valami kis sátrat vagy bugyikék nejlon alátétet (itt csak ilyen színt árulnak) és leülnek piknikezni. A gyerekek szaladgálnak, fociznak meg tollasoznak. Tavasszal és ősszel különösen szépek a fák. Ma éppen virágzott már a japán szilva, készítettem is pár fotót. A parkba amúgy 250 yenért lehet bemenni. Itt van egy pár kép, lehet gyönyörködni.

A park bejárata.

Virágosláda, mögötte apró virágmező. Fű még nincs nagyon.

A talaj még kopár, de a fák már virágzanak.

Virágzó fa.

Közelről.

Erdős rész is van a parkban.

A bejárathoz közel álló, hatalmas szobor, ez a holdas fele.

Na, ebben a parkban szoktak kb. havonta bolhapiacot rendezni. A szobortól nem messze van egy beton tér, marha ronda. Van egy irtózatosan ocsmány, fém szerkezet rajta, aminek máig nem tudtam megfejteni a szerepét. Attól tartok, hogy valami jeles kortárs művész nagyra becsült alkotása. No de mindegy is, a lényeg az, hogy itt van a vásár. Bárki árulhat itt, csak előre be kell jelentkeznie és ki kell fizessen minimális helypénzt is. Ide külön belépő van, 350 yent kell kipenderíteni. Az egész nem túl nagy, például a pécsi vásár sokkal nagyobb, de azért bolhapiac-érzése ettől is lesz még az embernek. 

Alapvetően ruhákat szoktak árulni itt, ez a legkelendőbb. De az egészre az jellemző, hogy mindenki elhozza az összes cuccát otthonról, ami ér valamit és megpróbálja pár száz yenért eladni. Szóval lehet látni együtt babakelengyét, Bosch fúrógépet, levitézlett képregényeket, ótvar és hamis (használt) kínai cipőt, egy halom katana-nyelű esernyőt és napfakított címlapú (pixeles) szexfilmeket. Az árusok is érdekesek: vannak napbarnított furcsa alakok kisteherautóval meg gyönyörűre sminkelt fiatal lányok is, tényleg minden korosztály és társadalmi réteg megtalálható itt. Ugyanez mondható el a vásárlókról is. Rengeteg a gyerek és a csecsemő, ezeket nyakban hordják vagy berakják egy talicskába és úgy húzzák maguk után őket. Elvétve van pár babakocsi is. Ma a legviccesebb az az apuka volt, aki gurtniból rögtönzött pórázon vezette a gyerekét, akinek amúgy a cipője minden lépésnél hangosan csipogott, tehát eleve nehéz lett volna elveszteni. Persze lefotóztam.

Részlet a vásártérről. Meg a fém műalkotásból.

Babaruha, bukósisak.

Ilyen kis sátrakat hoznak a pihenni vágyók.

Gyerek pórázon. Szájkosár nem volt rajta, féltem is, hogy elszabadul.

Gyerekek taligában. Nehogy elfáradjanak a nagy vásárlásban.

Természetesen lehet alkudni is, ez az egyik kedvencem. A legtöbb cucc végtelenül olcsó, de gondolkodás nélkül megpróbálom a száz yenes árukat is ötvenért megvenni - legtöbbször sikerrel. Ma például vásároltunk három kis babaruhát, különféle anyagokat varráshoz, egy fém kenyértartót eredeti csomagolásban, egy pár vadiúj múminos evőpálcikát, egy Snoopy-tálat kisgyerekeknek, hat pár zoknit (nem használtat), két képkeretet meg egy szett pizsamát. Az egész még ötezer yenbe sem került, pedig volt közte pár teljesen új cucc is. Ha mindent boltban akarna venni az ember, akkor talán az ötszöröse lenne ennek az árnak. 

A mai nap termése.

Szóval nagy buli itt a vásár, jól el lehet tölteni vele az időt. Ha az ember megéhezik, akkor van rengeteg kajaárus is, aggodalomra semmi ok. Aztán szép az idő, a park, lehet sétálgatni is. Akkora a terület, hogy mindegy mennyi ember van egyszerre jelen, kevésnek tűnnek. Ez azért fontos, mert amúgy Osakában mindenhol sokan vannak, itt fel lehet lélegezni.

Karácsony és Újév Japánban

Ez a két ünnep itt nagyon érdekesen zajlik le. Kezdjük először is a karácsonnyal. Itt alapvetően nincs ilyen, hiszen nem keresztény országról van szó. De ugyanakkor az Egyesült Államok a történelem során mély nyomot hagyott Japánban ebben a tekintetben is és ebből alakult ki a mai helyzet a következőképpen.

Már november közepétől elkezd szólni a karácsonyi zene a boltokban. Ez általában a kommersz amerikai dalokat jelenti tizenhatmillió feldolgozásban. December elejétől elkezdik kivilágítani az utcákat és az üzleteket. Előbbit nagyon pöpecül megoldják, tényleg szépen néz ki a sok fény, szerintem igazi turistalátványosság. Nálunk Osakában van egy nagyon hires út, ahol az egészet fellámpázzák, nagy élmény ott sétálgatni, még vezetni is, pedig nagy dugó szokott lenni. Mivel az amerikaiak nem ünneplik feltétlen a Mikulást külön, ezért a díszítésre a Santa Claus - rénszarvas - gusztustalan lámpákkal díszített fenyőfa - hóember és/vagy műhó kombinációk valamelyike jellemző. Néha nagyon jól eltalálják, néha pedig rémisztő. Amúgy a legtöbb üzletben a szerencsétlen eladók is mikulássipkával vagy plüss rénszarvasaganccsal a fejükön várják a betérőket. Egy hónapon át. Persze rengeteg karácsonnyal kapcsolatos dolgot lehet venni, tegnap például láttam egy életnagyságú plüss rénszarvast is, érdekes volt. 

A cég, ahol dolgozom, egy 40 emeletes házikó, akörül pedig mindig szerveznek egy karácsonyi vásárt. Ide külföldről érkeznek az eladók és mindenki örömmel vesz 900 yenért egy kis pohár forralt bort (ha van poharad, akkor csak 600, na) és elmajszol mellé egy 550 yenes virslit is. Van kisvonat meg lovas körhinta is, a gyerekeknek is kell valami. És középen van egy orbitálisan nagy fa, általában vörös csillaggal a tetején, körülötte mindenféle dísz és egy színpad, ahol a hidegben énekelnek mindig valami gyerekkórusok. Ha épp nincs semmi program, akkor szól a karácsonyi zene. A kedvenc műsorszámomat idén láttam, muszáj volt lefényképezni. Egy szépérzésű Mikulás játszott hárfán klasszikus zenét, amúgy kitűnően:

A hárfázó Mikulás - saját kép

Szóval bárhova megy az ember, tényleg egész jó karácsonyi hangulat van. A baj csak az, hogy az ünnep elmarad. Először is a december 24-25-26. mindig munkanapok, egyedül a 23-a ünnepnap, mert akkor van a japán császár (Akihito) születésnapja. Sok család amúgy ad a gyerekeknek otthon kis ajándékot és esznek valami torta jellegű süteményt. Ezen felül jellemző, hogy az emberek elmennek a KFC-be sült csirkét venni. Ennek két oka van:

1. Karácsonykor az amerikaiak szárnyast esznek, itt pulyka vagy liba nem nagyon van, jó lesz a csirke is, annak is van szárnya.

2. Az ünnep maga az amerikaiaktól jött ide és a KFC amerikai. 

Vannak ezen kívül még olyan szerelmespárok is, akik elmennek egy ún. love-hotelbe. Ennek a nevében benne van a funkciója is, egy dologra használják az emberek.

A felnőttek nagy része azonban nem csinál semmit, a karácsony a gyerekek és a szerelmesek ünnepe. Szóval számomra az elején ez nagy csalódás volt, ha már olyan szépen készülnek. Olyan, mint amikor a magyar Himnuszban arra várunk, hogy végre becsattintsa a cintányéros a legfontosabb helyen, a mű zenei tetőfokán az egyetlen hangot és - elfelejt belépni. Ma már persze hozzászoktam, és ha az ember csinál magának, akkor van karácsony.

Teljesen más azonban az Újév. Az az igazán szép ünnep. Eleve három napos, január elsejétől harmadikáig tart és az egész család összegyűlik. Mindhárom nap ünnepnap, persze a nagyobb áruházak nyitva vannak, de a kisebb boltok bezárnak. ez itt azért nagy szó, mert itt minden mindig nyitva van. Sok ember hazalátogat Japánnak abba a részébe, ahol a szülei laknak, mindenképpen együtt van az ember a családdal. Ezt én nagyon jónak tartom. Bár a szilveszter itt egyáltalán nem buli (otthon a tévé előtt nézik az azévi aktuális dalokat, éjfélkor meghallgatják a buddhista gongatást és nemsokkal utána elmennek aludni), mindig nagyon jól érzem magam. Nagyon fontos a tradicionális étel. Ezek közül a legfontosabb az oszechi és az ozóni, utóbbi egy speciális leves. Valamint esznek még sült mochi-t is, ez összepréselt rizsből készül, különféle ízesítéssel.

Oszecsi - Wikipedia

Ozóni - Wikipedia

 

Mochi - a kép innen van

A mochinak van még egy nagyon jellegzetes fajtája, ezt úgy hívják, hogy kagamimochi. A kagami szó tükröt jelent, azért ez a neve, mert régen ilyen alakú díszítés volt sok tükrön. Ez minimum kettő egymásra helyezett, fehér, keményre préselt rizspasztából áll, az alsó nagyobb, mint a felső, egyfajta piramis. A családon belüli generációkat jelöli. Sokszor rátesznek a tetejére egy mandarint vagy narancsot, mert ezt a színt japánul daiiro-nak nevezik. (dai = a narancs egy jellegzetes árnyalata, iro = szín). Ez egyfajta szójáték, ugyanis a dai szó egyúttal generációt is jelent. Itt is van egy kép róla:

Kagamimochi - a kép innen van

Szinte minden ember elmegy ebben a három napban egy sintoista szentélybe (némelyek buddhista templomba, már írtam arról, hogy a két vallás sokszor egybeépült), lehetőleg a családdal együtt. Itt kívánnak maguknak és a szeretteiknek az évre valami jót, sokszor vesznek is valami amulettet, ami segít nekik. Az amulettek általában egy évig hatnak. (Ezen mindig mosolyognom kell, de tényleg így van.) Aztán van még egy érdekesség is: a szerencse-pálcikák. Ezek apró fadarabokat jelentenek, amikből egy dobozból kell kihúzni találomra egyet és az elárulja, hogy milyen szerencse vár ránk abban az évben. Persze minden pénzbe kerül, de általában elég olcsó, a lényeg nem a kapitalizmus, hanem a szokás, arról nem is beszélve, hogy az itteni vallásokat is a hívek pénzéből tartják el, és tekintve azt, hogy itt nem jönnek össze az emberek minden vasárnap pénzt dobálni, mint pl. a katolikusoknál, kell egy-két alkalom, amikor mindenki fizet. Szerencse-pálcikát én is szoktam húzni, egyszer a legnagyobb balszerencsét fogtam ki, erre mindenki azt mondta, hogy ez is jó, mert akkor jövőre biztos minden még sokkal jobb lesz. Nagy itt az optimizmus, mondhatom. Egyszerűen nem lehet veszteni. Aztán a többi alkalommal amúgy kis szerencse vagy nagy szerencse volt mindig.

Az Újév három napja békében telik el, a családi körben, általában stressz és veszekedés nélkül. Teljesen olyan, mint Magyarországon a karácsony. Mármint, ha nincs veszekedés a fa alatt az ajándékok miatt. Apropos, ajándékok. A gyerekek kapnak a szüleiktől egy kis pénzt, ezt egy erre alkalmas tasakba teszik bele és úgy adják oda. Minden ember ír a barátainak, kollégáinak újévi köszöntőlapot. Valaki 60-70-et is, mi általában 10-15-öt szoktunk. A kép mindig kapcsolatban van a kínai horoszkóp éppen aktuális állatával, ezt a japánok is átvették, bár néha máshogy nevezték el őket. Most a ló éve ér véget és 2015 a kecske éve lesz, amit itt bárány évének hívnak. Rengeteg jó ötlet van a képeslapok mintáját illetően, sokan tervezik és rajzolják maguk ezeket, a feleségem is. 

Én személy szerint nagyon szeretem itt az Újévet, szerintem egyszer érdemes mindenkinek megnézni ilyenkor is Japánt.

Esküvők Japánban

Magyarországon nem furcsa az, ha már délelőtt elkezdődik az esküvő: lánykérés, megvendégelés, díszmenet a templomig, aztán már mehetünk is a lakodalomba, ahol degeszre esszük magunkat és reggelig táncolunk. Nos, ilyen nincs Japánban. Az esküvők kifejezetten rövidek és nagyon sűrűn tele vannak rakva programmal. De ne szaladjunk előre, nézzük meg az elejéről a dolgokat.

Ha az ember valakivel házasságra lép, akkor először el kell mennie a városházára. Ott - sorszámhúzás után - az otthon előre kitöltött és alápecsételt papírokat (Japánban nem aláírás van, hanem pecsét) be kell adni a néninek, aki beviszi a rendszerbe és kész is. Ez a "polgári esküvő", ki se kell öltözni. Én mondjuk annak idején szépen kirittyentettem magam, aztán öt perc alatt meg is volt az egész, több idő volt felöltözni. Japánban amúgy nem magyarhoz hasonló születési anyakönyvi kivonat van, hanem egy egész regisztrációs rendszer. Minden japán embernek van egy ilyen, rá vannak írva a szülei, a házastársa és a gyerekei. Ha elválik valaki és újraházasodik, akkor az egész történet nyomon követhető a papírokon. Szerintem nagyon praktikus, sokkal könnyebb számon tartani a szűk családi kört.
A fentiekből talán nem egyenesen következik, de szerintem logikus, hogy ezen ügyintézés után senki nem tart lakodalmat. Általában hónapokkal később rendezik meg az ünnepséget, általában valamilyen kellemes hőmérsékletű hónapban. Japánban - a földrajzi elhelyezkedése miatt - többféle éghajlat is van, nálunk itt Oszakában a nyár esős időszakkal kezdődik és utána nagyon meleg van, ekkor a legkevesebb az esküvő. Télen csak ritkán megy nulla fok alá a hőmérséklet, de azért ahhoz hideg van, hogy az ember menyasszonynak öltözve mászkáljon, szóval marad a tavasz és az ősz.

Már írtam arról, hogy Japánban nem veszik annyira szigorúan a vallásokat. Nagyon kevés a keresztény ember itt, de ennek ellenére majdnem mindenki kápolnában esküszik. Voltam már olyan esküvőn is, ahol sintoista szertartás szerint ment az egész, de a tapasztalatim szerint inkább a keresztény templomok a menők. Leginkább azért, mert "az esküvő kápolnában van és kész." Olyan ez, mint a "paprikás csirkéhez nokedli jár." Mondjuk, amikor a legutóbb jó barátaim esküvőjén mondtam, akkor a vőlegény azt mondta, hogy azért választotta a keresztény szertartást, mert akkor kell a legkevesebbet nézni a násznépre és így akkor nem izgulja össze magát.
A legtöbb esküvő valamilyen csodaszép hotel csilli-villi termében van. Ugyanazon a szinten van általában egy kis kápolna is és akkor nem kell sokat gyalogolni. A személyzet nagyon profi és mindent az ember feneke alá tesznek. Ez érthető, hiszen az egész hűhó ára két és három millió yen között mozog. (Ezt jelenleg kábé kettővel kell szorozni, hogy kijöjjön forintban.) Nagyon drága és ugyanakkor rövid is: három vagy négy órás. Ebbe kell belesűríteni mindent: az esküvőt, a megvendégelést, a slide showt, az átöltözést, a vendégekkel beszélgetést stb. Mivel drága a buli, alapvetően kevés ember jön el, 40-50 körül mozog a meghívottak átlaglétszáma.

Barátaink, Yuko és Shinji a tortavágásnál. Saját kép.

Az étel kifogástalan, gyönyörűen tálalják és mindig valami különleges. Az egyetlen baj csak az vele, hogy európai embernek nagyon kevés. Viszont az ital korlátlanul fogyasztható. Itt meg az a bökkenő, hogy az ember ugye gyorsan kell igyon, ha ki akarja használni a svédasztalitalozást. Az időkorlát mellett nehezíti az italozást az, hogy nem illik nagyon a programok alatt inni. Ennek ellenére mindig jól éreztem még magam, főleg azért, mert ilyen alkalmakkor sok barát összejön és jókat lehet beszélgetni. A fenti esküvőn a következő ételek jöttek, ebben a sorrendben (Ha jól emlékszem, akkor egyet nem fényképeztem le, mindenki képzeljen hozzá plusz egyet. Amúgy az összes kép saját):

Előétel.

Steak.

Rizs finom feltéttel.

Desszert. Ebből rengeteg volt, kávé vagy tea is járt hozzá.

Az esküvő vagy a lakodalom alatt sokszor van olyan program, hogy a menyasszony felolvas egy előre megírt levelet a szüleinek, ezek nagyon meghatóra szoktak sikerülni. Van aztán még slide show, ahol gyerekkori képektől kezdve a jelenig nézhetünk zenés montázsokat. Ez talán Magyarországon is nagyon elterjedt, a mi esküvőnkön is volt ilyen. Vőfély nincs, helyette van egy ceremóniamester, aki mikrofonba mondja be, hogy mi fog következni. Ahányszor voltam, mindig nő volt, aki koordinált, de biztos van férfi is. Fontos még a tortavágás és az átöltözés. A vendégek tippelhetnek, hogy milyen színű lesz a menyasszony ruhája, és ha eltalálják, akkor kapnak valami kis ajándékot. A ruha mindig valami gyönyörű estélyi és nincs jelentősége a színnek. Élő zene ritkán van, általában csak az esküvő alatt. (Klasszikus zenészek, legtöbbször egy énekessel, aki valamelyik populáris Ave Mariát énekli.) Az esküvő és a lakodalom alatt profi fotósok fényképeznek és mielőtt hazamegyünk, levetítenek egy slide showt, ami mindig nagyon profin van elkészítve. Sokszor személyes üzenetek is vannak a vendégeknek a feliratok között, ezt az ifjú pár írja meg előre, persze. A házasulandók sokszor készítenek még egy külön napon kimonós fotókat is, ezek nagyon drágák amúgy és általában a családi albumba kellenek.
Külön kiemelném azt, hogy az ifjú pár szülei, örömapa, örömanya, örömlány szépen körbejárnak a vendégseregen és mindenkivel beszélnek pár szót. Nagyon jó szokás, szerintem.

Mivel az egész nagyon rövid, sokszor rendeznek még a lakodalom után egy második partit a szélesebb baráti körnek. Ide több embert hívnak meg és valamennyivel lazább a program. Az ételek nem feltétlen drágák, ugyanakkor van elég és nagyon laktatóak. Itt még egyszer levetítik a slide show-kat, azután mehet a program. Mindenféle vicces vetélkedők és játékok vannak, sokszor játszanak bingót is, egyszer elhoztam a fődíjat. (Keresték is utána sokáig, haha.) De volt már szkander vagy más vicces program is. Érdekes módon itt sem mulatnak hajnalig, hanem mindenki hazamegy az utolsó vonattal/busszal.

Nászajándékba általában mindenki pénzt visz. Berakják egy nagyon szép borítékba, azt meg egy elegáns kendőbe, amiből kihúzva kell átadni az esküvő előtt a borítékot. A bankók száma három kell legyen, se több se kevesebb: a kettő az túl kevés, a négy már túl sok. Ha beteszel kettőt a borítékba, akkor azt kövesse egy harmadik. Négyet csak akkor tégy, ha utána egyet kiveszel. Ötre ne is merészelj gondolni. (Erre próbáltam utalni.) Amúgy azért nem jó a kettő meg a négy, mert ezek szerencsétlen számok, a négy különösen, halált jelent. Röviden: a legtöbb ember 30.000 yent ad, 10.000-es címletekben. 

Mindent összevetve nagyon kellemes kis ünnepség egy ilyen, örülök, hogy sokszor részt vehettem és remélem még fogok is. Ha valami nagyon különlegeset tapasztalok, akkor majd kiegészítem a bejegyzést.

Jogosítvány, autó

Annak ellenére írom ezt a bejegyzést, hogy nagyon sok tapasztalatom nincs vezetésben. Először az általános tudnivalókról szólnék pár szót. Japánban az autók nagyobbik része (százalékos arányt nem tudok) automata váltóval rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy csak gáz- és fékpedál van, kuplungra nincs szükség, mert az autó - a sebességhez, emelkedőhöz stb. igazítva - automatikusan beállítja a megfelelő fokozatot. Ez nagyon kényelmes, talán csak az a hátránya, hogy egy ilyen kocsi általában kicsivel többet fogyaszt, mint normál (manuális) váltós társai. Japánban kétfajta jogosítvány létezik, nyilván a két típusú autóra külön-külön. Ugyanakkor ráhúzhatjuk a "minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár" szabályt erre is: Automata-jogosítvánnyal csak ilyen autót szabad vezetni, manuálissal pedig mindkettőt.

Japánban balos a közlekedés, tehát a baloldali sávban haladnak előrefelé az autók és a sofőr jobboldalt ül. Ez minden magyarnak furcsa az elején, de hamar hozzá lehet szokni. Szerintem az a fő segítség, hogy a vezető mindig a felezővonalhoz közelebb ül. És akkor nem kell gondolkodni, hogy merre-hogyan, mert adja magát.

Mikor szabad magyar állampolgárnak Japánban vezetnie? Ez egy jó kérdés. Ha nincs jogosítványa, akkor el kell menni egy iskolába és a sok teszt után már mehet is. Gondolom ez egyértelmű. És ha van Magyarországon szerzett érvényes jogosítványa? Az ember azt gondolná, hogy egy nemzetközi jogosítvány megteszi. Sajnos nem, ezt nem fogadják el itt. A két ország között ugyanis egy olyan szerződés van, ami kimondja, hogy a magyar jogosítványt nem elég lefordítani, hanem kell különbözeti vizsgát is tenni, honosítani. Ennek az a feltétele, hogy a magyar jogosítvány megszerzése után, az illető legalább három hónapot tartózkodott Magyarországon. Itt Japánban kell egy hivatalos fordítás a magyar jogsiról meg még pár papír, ami lakcímet és állampolgárságot igazol (ezek beszerezhetők az itteni városházában), valamint egy fénykép, és ezekkel kell elmenni az illetékes közlekedési szervhez, ami a rendőrséghez tartozik. Itt a megfelelő papírok kitöltése után először egy írásbeli teszten kell túlesnünk. Ez tíz darab igaz-hamis kérdésből áll és aki ezen megbukik, annak még kanalat sem adnék a kezébe. Olyan kérdések vannak ugyanis, mint pl.: "Ha ittam alkoholt, de úgy érzem, hogy tudok vezetni, akkor vezethetek." vagy "A piros lámpánál nagyon odafigyelve mindig lehet jobbra kanyarodni." Persze azért vannak ezek a kérdések, mert vannak olyan országok, ahol ezt lehet, de nem itt. Ha legalább hét kérdésre helyes a válasz, akkor mehetünk tovább. A teszt amúgy rengeteg nyelven elérhető, magyar nem volt, de minden más igen. Bár a japán verzió is úgy van megcsinálva, hogy a kanji jelek fölé minden oda van írva hiraganával, szóval simán el lehet olvasni amúgy is. Az ezt követő egészségügyi nyilatkozat viszont magyar nyelven is megvan, be kell ikszelni, hogy van-e az embernek epilepsziája vagy hasonló, eszméletvesztéssel járó betegsége. Ezek után pedig kérhetünk új időpontot a gyakorlati tesztre. Közben persze illetékeket is kell fizetni, de ezzel most nem terhelek senkit, elég az, ha engem terhelnek illetékkel.

A gyakorlati teszt a japán társadalom egyik nagy mumusa. Japánok, külföldiek, fiatalok és öregek, mindenki megjelenik az adott napon. Az egész a rendőrség területén zajlik, ki sem kell menni a forgalomba, egyfajta rutinvizsga ez. Joggal gondolhatjuk, hogy csukott szemmel, kéz nélkül, csak füllel végigmegy rajta bárki. Nos, nem mindenki. Sőt, elsőre szinte senki sem. 

Az aznapi illeték befizetése után mindenki összegyűlik egy kis teremben. Bejön egy általában unott képű rendőr bácsi és 25 percen keresztül magyarázza, hogy mire kell figyelni, de leginkább azt hangsúlyozza ki, hogy milyen könnyű megbukni. Amikor már másodszor voltam ott, akkor megkérdezte a bácsi, hogy van-e olyan a teremben, aki először van ott. Senki nem tette fel a kezét, mind a 30-40 ember bukott angyal volt. A vizsga amúgy egyszerű: kap az ember egy térképet, azon bejelölték már az útvonalat előre, de vizsgán amúgy mondja a vizsgabiztos mindig, hogy mit kell csinálni. Szépen, biztonságosan végig kell menni. Ez egyszerűnek hangzik, de az a baj, hogy mindenért pontlevonás jár. Itt van az útvonal az én esetemben:

A vizsga útvonala, saját kép.

Az startpont középen, a kép alja felé nézve látható, kék vonal jelzi. Amíg ezt a színt látjuk, bármit lehet csinálni, hiszen ez az autóhoz való szoktatást jelöli. Manuális autó esetében van tehát kb. harminc méterünk, hogy rájöjjünk, hol fog a kuplung. A piros pedig a vizsgavonal. Középen van egy lámpás kereszteződés. Aztán ott van még az S-kanyar is, valamint egy - szerintem japán találmány - szögletes S-kanyar is. Utóbbira soha nem láttam még sehol sem példát a valós életben, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy szűk utcákon, derékszögben kell kanyarodni balra-jobbra-balra. A szokottnál kicsit nehezebb akadály ez, de bevehető. Van azonban egy probléma. Japánban balra tarts van. (Legalábbis a vizsgán.) Szinte súrolni kell a baloldali padkát menet közben, hogy ne férjen el mellettünk biciklis vagy motoros. Kivéve jobbra kanyarodás előtt, akkor a sáv jobb szélére kell húzódni (látszik a térképen is), mert elhaladhatnak mellettünk más autók is. (Ilyen szabály Magyarországon talán nincs, meg kell várni, míg elkanyarodik az előttünk lévő autó.) De vissza a balra kanyarhoz. Mielőtt bemegyünk bármelyik S-kanyarba, balra kell húzódni. Ha nem, akkor bukta. Viszont nehéz úgy bevenni ezt, hogy ne súroljuk valahol a padkát, vagy első (bent az S-kanyarban) vagy hátsó kerékkel. Ezen felül viszonylag nagy autóval kell menni, ez is ellenünk dolgozik. Ha hozzáérünk a padkához, akkor bukta, ezt mondanom sem kell. Segítség azonban, hogy egyszer lehet tolatni is. A lényeg az, hogy itt szokott majdnem mindenki elkapálódni, a vizsga befejeződik, vissza kell menni a startra. Időpont kérése, illeték fizetése, majd később találkozunk. Csak a gyakorlati tesztet kell megismételni, az írásbeli fél évig érvényes.

Persze máshol is el lehet bukni, nem csak az S-kanyarokban. Ott van például a remekül belátható lámpás kereszteződés. Gyakorlott sofőr fejforgatás nélkül is látja, hogy nem jön senki keresztben, amúgy is zöld van és nincs is szinte más rajta kívül a pályán, de ha nem forgatja a fejét jobbra és balra a fájdalomküszöbig, akkor sajnos pontlevonás jár. Ha pedig az index is egy kicsit késik, akkor sajnos túl sok a hiba, bukta. A lényeg az, hogy én is sokszor megbuktam, jó párszor az index volt lassú, kétszer nem tartottam eléggé balra, utána meg padkapuszi volt. Végül is nemrég sikeresen levizsgáztam automata autókra. (Jó darabig nem engedte a büszkeségem ezt, manuálisat akartam. Aztán behúzott farokkal, nyögvenyelősen ráálltam az automatára.) Amúgy a feleségemnek is ilyen jogosítványa van, tehát, ha lesz autónk, az biztos automata lesz, az elejétől erre kellett volna mennem, de "utólag már sopánkodni kár". 

Érdekességképpen megjegyzem, hogy a japán rendőrök nem ragaszkodnak annyira a szakzsargonhoz, mint a magyarok. Tehát rendesen azt mondják, hogy autó és nem azt, hogy személygépjármű. De nem haragszanak az index szónál sem, pedig ugye az irányjelző. A kedvenc magyar kifejezésem a "szolgálatba helyezte magát." Ezt próbáltam mindig elképzelni, hogy mit jelent, legalább úgy, mint ahogy a Pókember filmekben: a civil ruha alól kivillan az egyenruha, azonnal felkerül a tányérsapka a fejre és az alkarra erősített titkos zsebből belecsusszan a tenyérbe a szolgálati fegyver. De kiderült, hogy a szabadnapos zsaru felvillantja az igazolványát és csak annyit mond, hogy "rendőr vagyok." Ennyi.

Így néz ki egy jogosítvány. A kép innen van.

De térjünk rá az autókra. Japánban magánszemélynek kétféle járgánya lehet: sárga vagy fehér rendszámtáblás. A sárga kicsi, olcsó és nem annyira biztonságos autót jelöl, a fehér pedig rendeset. Mindegyikből van manuális és automata változat. A japán autók Japánban még újan is viszonylag olcsók,  és lehet részletre is venni. Már nagyon jó új kocsit kapunk kétmillió yenért. Ez egy átlagos ember számára, részletfizetésekkel egy elérhető ár. Nagyon drága viszont az autó fenntartása. Kell ugyanis egy parkolóhely. Ha nem a saját családi házában lakik az ember, akkor ez kb. havi átlag 15-20.000 yen, legalábbis nálunk. Tokióban több. Ott van a biztosítás valamint az adó, illetve kétévenként kell vizsgáztatni a járgányt, kivéve, ha vadiúj, akkor az első vizsgáztatás három év után van. Szinte sehol sem lehet ingyen parkolni és van persze benzinpénz is, ami amúgy átszámolva sokkal olcsóbb, mint Magyarországon. Akkor éri meg tehát, ha az ember minden nap használja. Akkor is okosan kell, mert sok a dugó.

Példa rendszámtáblákra. A képet innen másoltam.

Oszakában az emberek általában durván vezetnek, sokszor átmennek a piroson, nem állnak félre a mentő elől időben, állandóan dudálnak, de odafigyelnek. Van baleset, de kevés, a sebességkorlátozás szinte hihetetlen, az autópályán is csak százzal(!) lehet menni. Japán ugye autónagyhatalom, ezért nem is értem ezt a paradoxont. Ugyanakkor kevesebben halnak meg autóbalesetben, mint pl. Németországban. Az egyetlen sofőrtípus, akitől itt félni kell, az taxiban ül. Szinte kivétel nélkül azt hiszik, hogy ők szarták a Mecseket és mindenki más rágta bele a szerpentint. Elévágás, dudálás, méltatlankodás, ok nélküli emberkedés, ilyenek jellemzőek rájuk.

Röviden ennyi, ha esetleg majd veszünk autót, akkor írok arról is részletesen, a kérdéseket várom addig is.

Ahova még a császár is gyalog jár

Egyszer már említettem, hogy Japán egyik nagy pozitívuma az ingyenes vécé. Bárhová is megyünk, soha nem kell fizetni ezért. Ami még meglepőbb az az, hogy mindenhol van papír. Legalábbis eddig még nem voltam olyan helyen, ahol ne lett volna, és ebbe beleértem természetesen a legeldugottabb parkok nyilvános mellékhelyiségeit is. Annak idején még az egyetemen mindig nálam volt egy tekercs vécépapír, mert szinte soha nem volt olyan, hogy lett volna a vécékben bármi is, ami alkalmas a törlésre. Azt is kiemelném, hogy az épület egyik földszinti klotyója kiérdemelte a "világ második  legbüdösebb vécéje" tisztet (az elsőt azóta is keressük), amit egy oklevéllel jeleztünk is, csak másnap valaki leszedte az ajtóról. Ehhez képest az ember nagyon könnyen hozzászokik a japán helyzethez, főleg azért, mert mindennek a tetejébe viszonylag tiszták a vécék mindenhol.

Ha csak ennyi lenne más Magyarországhoz képest, akkor nem írnék róla bejegyzést. De szerintem van itt sok olyan érdekesség még, ami miatt érdemes részletesen beszámolni erről, főleg mert minden nap használjuk. Készítettem pár fényképet is, talán az segít majd egy-két dolog megértésében.

Először is vessünk egy pillantást a hagyományos/régi mellékhelyiségekre. Ezt itt úgy hívják, hogy "japán stílusú" vécé. Ez azt jelenti, hogy régen szinte mindenhol csak ilyen volt. Ma azonban ez a fajta van kisebbségben, felváltotta a mi általunk "angol vécének" nevezett társa. 

A tradicionális fajta így néz ki:

Ilyen a hagyományos japán vécé.

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy ezt hogyan kell használni. Viszonylag egyszerű. A fehér csésze természetesen maga a vécé. Mellette azok a fém pöttyök a vakoknak és gyengén látóknak vannak, de mindenkinek segítenek, oda kell állni, majd leguggolni. A fal felé nézünk és a fémrúdba kapaszkodhatunk. Némelyik vécében nincsen fogódzkodó, sőt olyanból van több. Ezért én ezt a japán fajtát Pókember-változatnak is hívom, mert ha az ember fölégugyul, akkor ahol kényelmes, lehet a falnak tenyérrel támaszkodni. Így teljesen úgy nézünk ki, mint Pókember a sarokban. A vécécsészéhez csatlakozó fémcsőből áll ki jobbra egy kis pöcök, azzal lehet lehúzni. Érdekessége a dolognak, hogy a legtöbb ajtó befelé nyílik, sokszor a vécé fölött is átmegy az ajtó alsó része és trükközni kell, ha az ember ki akar jutni. Talán ez a verzió nem mindenkinek kényelmes (nekem mondjuk nincs bajom vele), márpedig a kényelem itt fontos, ezért a japánok elkezdtek fejleszteni. Az pedig nagyon megy nekik.

Szóval piacra kerültek az olyan vécék, melyek elektromosak. Rengeteg fajtájuk és nevük van, a legelterjedtebbek a shower toilet és a washlet. Szóval a fő funkció vízzel kapcsolatos, mégpedig van bennük bidé és farzuhany is. Valamint télen az ülőke felmelegszik, ha ráülünk. (Van benne egy súlyérzékelő és gyorsan beindul az ülőkefűtés, ha ráülünk.) A hideg évszakban van egy alaphőmérséklete az ülőkének, hogy ne fagyjunk rá a klotyóra. Ugyanis Japánban - a nagyobb szupermarketet, üzletközpontokat leszámítva - nincs fűtés a vécében.

Lefényképeztem egy középkategóriás shower toilet-et:

Egy átlagos vécé.

Baloldalt látjuk az áramforrást, az ott egy konnektor, hozzá tartozó kábellel. Ha ráülünk a vécére, akkor a jobb kezünkkel tudjuk kezelni a nem túl bonyolult funkciókat. Ezen az alapdolgok találhatók meg:

A "műszerfal".

Balról a gombok jelentése a következő: a piros gombbal állítjuk meg a vizet, mellette a farzuhany (erős sugarú víz) található, a harmadik (rózsaszín) gomb pedig a bidé. A vízsugár erősségét a bidé melletti nagy gombbal állíthatjuk, ha csavargatjuk. A vécélehúzó általában a falon van, általában fotocellás, elé kell tenni a kezünket, ha kész vagyunk, de van olyan is, ahol egy gomb van, vagy egy kis pöcök a vécé mögött. A menőbb helyeken a vécé automatikusan öblít, ha egy kicsit felállunk vagy, ha kinyitjuk az ajtót. Ez néha idegesítő tud lenni. Ugyanakkor a legtöbb helyen, főleg az emberek lakásaiban legalább kétféle öblítési funkció van: kisdolog és nagydolog utáni. Ennek célja nyilván a vízzel való takarékoskodás. Ez itt nagyon fontos. Nálunk nem elektromos a vécé, de a kétféle lehúzási móddal rendelkezik, és ezen felül a tartályon van egy csap, amiből újratöltődik a víz, ezt használhatjuk azonnal kézmosásra is:

Az otthoni vécénk tartálya. Jól látható a csap rajta.

Van még egy érdekes funkció, ami nagyon sok épület vécéiben jelen van, főleg olyan helyeken, ahol sok ember megfordul. Ez pedig a vécélehúzást kiadó hangot szabályozó gomb. Igen, ez csak hangot ad, mégpedig olyat, mintha folyna a víz, elég hangos. Ez pedig azért van, mert sokan nem szeretik, ha a többi ember hallja a hangos szellentéseket meg a hasonló hangokat és ezzel a hangos funkcióval próbálják a saját zajukat elnyomni. Még egy ok erre, hogy nem akarnak másokat kellemetlen hangokkal zavarni, jobb, ha csak a vizet lehet hallani. Az egyik épületben, ahol dolgozom, csak ilyen vécé van, itt egy kép az irányító egységről:

Egy kicsit fejlettebb vécé "műszerfala". A kis hangjegyek-gomb a vécélehúzás hang.

Ezen a funkciók rajta vannak angolul is, (kattintsunk a képre a nagyításhoz) külön lehet a víz erősségét, a hangerőt és még egyéb funkciókat szabályozni. Kis LED-lámpák jelzik jobb oldalt, hogy éppen melyik extra aktív.

Manapság elterjedt az a fajta vécé is, aminek a fedele automatikusan felnyílik, ha eléállunk, illetve sokszor van az irányítópult a falon, ahol lehet gombnyomással az ülőkét is emelgetni. Vannak olyan esetek is, ahol a vécé ellenőrzi, hogy elég tiszta-e és külön öblít, ha nem. Nem tudtam még megfejteni, hogy miért, de a legújabb verzióban kék LED lámpa világítja be a csészét, ha lehúzzuk a vécét.

Ami még érdekes lehet: majdnem minden házban van külön papucs a vécében, sokszor éttermekben is. A nyilvános épületek kézmosói pedig majdnem mindig fotocellásak. Ennek én személy szerint nagyon örülök. Van még továbbá sokszor ülőketisztító tubus a falon, egyfajta alkoholos oldat van benne, rá kell nyomni belőle a vécépapírra és akkor le lehet vele törölni bármit. Van olyan vécé is, ahol egy hang bemondja a legfontosabb funkciókat, de általában minden ki van írva több nyelven is. Rongálással, firkálásokkal még szinte soha nem találkoztam. A férfivécékben hatalmas piszoárok vannak, nincsenek azonban elválasztva egymástól semmilyen módon, értsd: nincs köztük szeméremfal. Van azonban hely a táskáknak és az esernyőt is fel lehet akasztani, amíg a dolgunkat végezzük.

Szinte kivétel nélkül minden vécé akadálymentes, mindig van olyan piszoár, mosdó és ülőkés klotyó, ahol extra fogódzkodók vannak. Amúgy az egész ki van rakva vakoknak pöttyökkel a földön, még egy-két piszoár mellett is. Sokszor kint az ajtó mellett van egy kis térkép is a vécéről Braille-írással is. Szerintem azért ez nem semmi. A lámpák mindig égnek, vagy mozgásérzékelővel működnek.

Mint látjuk, Japánban viszonylag magas szintre emelkedett a vécékultúra, ha egyáltalán létezik ez a szó.

Az öltözködésről általában

Nos, én nem vagyok egy divatbetyár, szóval nem nagyon értek a márkákhoz meg a színekhez de ettől függetlenül megpróbálok valami értelmes összefoglalót írni.

A mai japánok öltözködése alapvetően nem tér el az európaiakétól, bármerre is néz az ember, pólókat, ingeket, szoknyákat és öltönyöket lát. Nagyon fontos itt a megjelenés, erre mindenki nagy hangsúlyt fektet. Ahogy észrevettem, leginkább a ruha és az ember tisztasága a hangsúlyosak. A divat és a színek összhangja talán a második helyen van. A férfiak esetében amúgy a tisztasághoz hozzátartozik a borotvált arc. A fekete szín az arcon azt jelenti, hogy az illető piszkos. Tehát majdnem minden férfi simára borotváltan megy dolgozni, sokszor ez előírás is a cégnél.

Ha már a cégnél vagyunk, akkor kezdjük is a munkába járós ruhával. Vegyünk alapul egy átlagembert, aki egy irodában dolgozik. Majdnem mindenhol öltönyt és kosztümöt várnak el a főnökök. A reggeli vonaton a férfiak nagyon nagy százaléka öltönyben van. Érdekes, hogy az öltöny sötét kell legyen és az ing pedig világos. Kék, zöld vagy egyéb színű öltönyt eddig csak a tévében láttam mindenféle reklámokban, az utcán sohasem. Szóval a férfiak úgy néznek ki, mint egy pingvin: fekete alapon fehér mellkas. A nyakkendő színe általában nincs meghatározva, esküvőkre azonban fehéret illik felvenni, nekem is van egy. A pingvinre visszatérve, az egyik leginkább meghatározó emlékem az öltözködéssel kapcsolatban a húszszemélyes lift volt reggel az irodaházban, ahol én is dolgozom. Tele volt tömve ugyanolyan ruhájú, fekete-fehér férfiakkal, teljesen olyan volt, mint valami csendélet az Antarktiszon.

A kosztümök is hasonlóak, leginkább sötétek és fehér ing jár hozzájuk, a cipő is fekete kell legyen általában. A hajat lehet bárhogy hordani.

A fukushimai katasztrófa óta egy kicsit megváltozott a rend, ugyanis a cégeknél nyáron mindig ment a léghűtés és erre akkor hirtelen nem volt elég energia. Szóval sok cég megengedte az alkalmazottaknak, hogy öltöny nélkül, rövid ujjú ingben menjenek dolgozni és ennek fejében melegebb lett az irodák nagy részében. Ezért ma nyáron vegyesen lehet látni öltönyt és inget is, de télen mindig öltöny van, legalábbis nálunk, Oszakában. 

Ehhez a témához tartozik még rengeteg olyan munkakör, ahol az ember egyenruhát kell húzzon, ha dolgozik. A japánok látszólag szeretik az ilyesmit, mindenhol lehet találkozni (turista szemszögből) rendőrnek kinéző emberekkel: a bankban, az állomáson, a postán, a nagyobb áruházakban, nyilván a rendőrségen is, a kórházakban, a hotelekben és a többiben. A legfeltűnőbbek az utcán álldogáló őrök, akik a forgalomra vagy egyéb más dologra figyelnek. Nagyon komolyan veszik a munkájukat, este még világító botjuk is van, hogy azzal terelgessék az embereket. A sisak nekik sokszor fontos, főleg, ha építkezési őrökről van szó, a többieken (állomás, áruház satöbbi) általában sapka van:

Utcai őr. Tisztelegni nem szoktak, ez most egy ilyen kép. Amúgy innen másoltam.

Ezek itt vidám rendőrök. Annyiban különböznek más őrtől, hogy van nekik pisztolyuk. A kép innen van.

Persze a diákok is mindig uniformisban járnak és estig azt hordják, mert nincs idő hazamenni az iskola és a délutáni tanulás között. Talán ennyi elég is az egyenruháról.

Mit hordanak az emberek, ha nem dolgoznak? Nos, tulajdonképpen mindent. Nem nagyon különbözik Európától a dolog, vannak, akik a márkásabb holmikat szeretik és vannak, akik inkább az olcsóbb ruhákra esküsznek. Nálunk kifejezetten menőznek az emberek azzal, ha olcsó, de jó minőségű ruhát tudtak venni. Érdekes, hogy kevés a bóvli cucc, a legolcsóbb ruháimat is sokáig tudtam hordani. Ennek az is lehet az egyik oka, hogy Japánban hideg vízzel mos ruhát mindenki, mert nem kemény a víz. Nagyon sűrűn mosnak, általában naponta, ennek ellenére sokáig bírja a szövet a gyűrődést. Vannak amúgy horribilis összegekért olyan ruhadarabok, amiket én már elvből sem veszek meg, de van egy olyan réteg is persze, aki erre bukik. Sokszor azonban a magas ár természetesen minőséget is jelent, leginkább a túraboltokban. Még a hobbikiránduló (évente háromszor kimegy a rétre) embereknek is általában tuti profi Gore Tex ruhájuk és cipőjük, extrákkal ellátott, törhetetlen túrabotjuk és egyéb felszerelésük van: kis gázlámpa, amin lehet sütni is, pöpec túraüveg a víznek stb. Ugyanez igaz a sportra is. Ennek az az oka, hogy a japánok szeretik megteremteni az ideális körülményeket mindenhez, akkor is, ha az csak egy hobbi. 

A nők hétköznapi öltözködése manapság egyetlenegy elvre épül, amit nehéz elmagyarázni, de megpróbálom. Van itt egy szó: kawaii (可愛い). Ez magyarul olyasmit jelenthet, hogy aranyos illetve cuki, de valójában van egy olyan mély dimenziója, amit még sajnos - főleg férfiként - nem fogtam fel teljesen. Mindegy, hogy hány éves a nő (néha férfiaknak is mondják ezt), mindig az a bók, ha ruháról vagy megjelenésről beszélünk, hogy kawaii. Ez lehet a szín, a forma, a hossz, a fülbevaló vagy éppen a smink (nagyon szeretnek sminkelni itt), teljesen mindegy, a lényeg az, hogy egy nő kawaii kell legyen. Az, hogy valaki szép, csak másodlagos. Erre sajnos nehéz képet találnom, de azért beütöttem a gugliba, íme az eredmények.

Fontos, hogy a nők szeretik a szoknyát, nyáron előszeretettel mutatják a lábukat és nagyon szépen sminkelik magukat. Dekoltázsra azonban nem fordítanak energiát, ez itt annyira nem jelentős. Nagyon tetszik még mindenkinek az egyrészes dressz is, ilyenből is sok van.

Alapszabály, hogy nyáron lebarnulni nem szabad. A sötét szín ugye piszkos jelentéssel bír, az a kawaii, ha valaki fehér. Ezért nyáron szinte minden nő napernyővel, fekete, könyékig érő kesztyűben és a biciklin hegesztőszemüvegnek kinéző álarcban jár. Utóbbi az idősebb hölgyekre jellemző. Először azt hittem, hogy minden nő vámpír, de kiderült, hogy csak fehérek akarnak maradni. Ennek két oka van: először is minden kultúrában szeretnek az emberek olyanná válni, ami biológiailag amúgy nehéz. A japánok alapvetően világos bőrűek, de sokkal hamarabb barnulnak, mint az európaiak. Ez ellen harcolnak a napernyőkkel. Az európaiak pedig mindig fehérek, mint a mész, nekik az a menő, ha sötétebbek lesznek, ehhez azonban idő és kitartó napozás szükséges. Másodszor a túlzott napsütés nincs jó hatással a bőrre, nemcsak betegségeket okozhat, hanem - a tudomány mai álláspontja szerint - a bőr öregedését is felgyorsítja. Talán a világos bőrhöz való ragaszkodásnak is köszönhető, hogy Japánban sokkal később kezdenek el ráncosodni a nők, mint nálunk. Ez csak az én megfigyelésem, lehet cáfolni.

A férfiak változóan öltözködnek, érdekes módon nyáron nem dívik annyira a rövid nadrág, sokan járnak még ingben is. Igazából semmi különlegeset nem fedeztem fel ezen a téren.

Télen mindenki kabátban jár persze, bár láttam rövid szoknyákat is sokszor, mert nálunk nem nagyon megy nulla fok alá a hőmérséklet. A férfiakra alapvetően jellemző, hogy a télnek nincs szégyenruhája, legyen meleg, aztán kész, a nők azonban sokszor nagyon divatos kabátot választanak, amiben sokszor fagyoskodniuk kell.

Van nálunk esős évszak is, akkor a gumicsizma a leggyakoribb, ebből rengetegféle van és mindenhol lehet venni őket. Egyáltalán nem égő ilyenben kimenni az utcára, főleg azért, mert a csizmák jelentős része mintás és ugye kawaii.

Ha valaki Japánra gondol, egyből a kimonó (japánul egyébként ebben a szóban az utolsó "o"-t is röviden kell ejteni) jut az eszébe, joggal, ugyanis van itt ilyen. Nyilván nem minden nap hordják az emberek, de sokszor például ünnepekkor lehet látni sok nőt ilyen ruhában. Ennek nagyon bonyolult a kultúrája, sajnos nem értek hozzá eléggé, azt azért elmondhatom, hogy szigorú szabályok szerint kell felhúzni őket és minden meg van határozva. A minták nagyon szépek, a színeknek is mind-mind van jelentése. Van az év elején egy ünnepnap azoknak a nőknek, akik az adott évben húsz évesek, azaz felnőttek lesznek. (Itt nem 18 év a felnőtt korhatár, hanem 20.) Ezen a napon a hölgyek egy speciális kimonót vesznek fel és nagyon jó látni a sok fiatalt szépen felöltözve. A férfiak egyre kevésbé húznak tradicionális ruhát, főleg kimonót, ha igen, akkor inkább egy yukata nevűt, leginkább nyáron. A nőknek is van amúgy ilyen ruhájuk. Ezekre rá lehet a neten keresni, most a blog kedvéért legyen itt két kép:

Kimono. Van szép kis papucsuk is az embereknek, az most nem látszik, itt igen. A fenti kép innen van.

A kép a tőlünk nem messze lévő Himeji Yukata-Fesztiválon készült, amúgy innen van.

Nem teljesen ehhez a témához tartozik, de azért leírom, mert igazából a megjelenéssel összefügg: a tetoválás. Japánban egyértelműen negatív töltettel bír. Ennek az az oka, hogy korábban (elég sok időn keresztül) ez volt a szimbóluma a japán alvilágnak, a yakuzának. Tulajdonképpen ma is az. Aki ide tartozott, szinte köteles volt valami nagyobb tetoválást varratni magára, egy részét lehetőleg jól látható helyre. Ez azt is jelentette, hogy kibírta azt a fájdalmat, amivel ez a művelet jár. Én csak nagyon ritkán láttam ilyen embereket, de akadnak persze, főleg, ha olyan városrészbe megyünk, ahol tudjuk, hogy van yakuzafészek. A tetoválások sokszor nonfiguratívak, de leginkább a buddhizmussal kapcsolatos képeket ábrázolnak, a leggyakoribb a hátra tetovált, nagyméretű buddhaszobor. De láttam már rózsát is és más mintákat is. Jellemző a piros és a zöld szín, no meg persze a fekete. Itt egy példa. Japánban egyébként tilos tetovált embereknek nyilvános fürdőbe, uszodába és a tengerpartra menni, csak akkor lehet, ha eltakarják, valamikor még akkor sem. Ezt nagyon szigorúan veszik. Rengeteg cég, főleg az állami munkahelyek (városháza, hivatalnokok) is tiltja a munkavállalók tetoválásait, akkor is, ha az a talpon van és kicsi. A legtöbb ember, akit kérdeztem, visszataszítónak, piszkosnak és neveletlennek tartja a tetoválást, viszont a fiatalok körében kezd kicsit felvirágozni a dolog, mint divat. 

Fontos még az, hogy az embereknek nem jó kilógni a sorból. Tehát nem szabad nagyon kirívó ruhát felvenni, mert azt a többiek nem nézik jó szemmel. Kevés tehát az olyan ember, aki az öltözködésével valamilyen csoportba tartozását fejezi ki: rocker, rapper, skinhead, punk és a társai. Persze vannak ilyenek is, de arányaiban sokkal kevesebben, mint mondjuk Magyarországon.

Ha valakinek van kérdése, csak bátran a megjegyzésekkel!