Nyelvtanítás Japánban

Gondoltam, hogy írok egy kicsit a munkámról és általánosságban a nyelvtanításról Japánban. Német tanár vagyok, német nemzetiségi szakon végeztem még 2009-ben, szerencsére még abban a rendszerben, ahol nem volt külön Bachelor meg Master képzés. (Véleményem szerint nem jó irányba megy az oktatás Magyarországon, főleg az egyetemeken, és ennek például ez a csodálatosan rossz rendszer, valamint a fiatalok létszámának csökkenésével együtt járó fejkvóta kényszeres elérése az oka. De ez nem ide tartozik.) Az egyetemen összehasonlító nyelvészettel foglalkoztam, ezt itt is folytatom, a japán nyelvtant hasonlítom a németéhez. Célom olyan oktatási technikák kidolgozása, mellyel könnyebben lehet tanítani japán anyanyelvűeknek németet, leginkább az ún. interferencia-hibákra összpontosítok.

Először kicsit magamról, hogy érthető legyen, milyen tapasztalatokra épülnek az itt leírtak. Japánban sok helyen dolgoztam már, ez jelenleg is így van. Majdnem hat éve vagyok a Goethe-Institut tanára Osakában és Kyotoban. Ez felnőttképzést jelent megfelelő vizsgáztatással meg kötelező továbbképzésekkel. A1-től C2-ig vannak kurzusok, tulajdonképpen mindenhol tanítok egy kicsit, de nem vagyok fix alkalmazott. Két és fél éve vagyok a Kyoto Egyetem óraadó tanára, itt két csoportot viszek. Dolgozom még más német kulturális egyesületeknél is, mint például a JDG (Japanisch-Deutsche Gesellschaft), ez Kobéban van és öt éve tanítok ott. Vannak magándiákjaim is, viszonylag sok. Ez a jelen. A múltban megfordultam már több német nyelviskolában is illetve kereken három évig tanítottam angolt kettőtől kilencven éves embereknek. Nincs ugyan angol tanári végzettségem, de jól beszélek és ez kellett nekik.

Egy kicsit akkor Japánról. Kezdjük az angollal. Előrebocsátom, hogy ez a blogbejegyzés nem a japánok angoltudását hivatott pocskondiázni. Erre megvannak a megfelelő oldalak, lehet gyűjtögetni. De ugye a Tescoban lévő angol nyersfordítások, amiket a magyarok magyarul (!) nem szúrnak ki az ugyanolyan égő talán, például a sertésszárny. (Ittlétem elején én is mindig hőbörögtem meg nevettem a sutábbnál sutább és nyelvtanilag pokol kiírásokon, de idővel ez megváltozott.) Tény, hogy a legtöbb japán nagyon rosszul beszél és ért angolul, viszont írásban egész jók. Mi lehet ennek a jelenségnek az oka?

1. Az oktatás: Japánban az angolóra japánul van, leginkább angol szövegeket fordítanak japánra és vissza. A tanár nem tud rendesen beszélni, viszont penge írásban a nyelvtana. A diákoknak szinte nincs is esélye megszólalni, ilyen feladatokra nem pazarolják az időt. Úgy is mondhatjuk, hogy az iskolai nyelvoktatás csak az olvasásra készít fel. Ez az én (nyelvtanári) szemszögemből megfogalmazva: egy undorító fos. Ezt szerencsére a japánok is észrevették és elkezdtek tömegével külföldieket alkalmazni, akiknek anyanyelve az angol. Ez félig-meddig sikeres ugye, mert nem mindenki jó tanár, aki angolul beszél és a legtöbb iskolának mindegy, hogy ki jön, csak legyen valaki. De az is ugye már nagy szó, hogy igyekeznek. Illetve elkezdtek már óvodában is angolt tanítani néhol. Ennek sok értelme szerintem nincs, ezt csináltam én is három évig.

2. A kényszer: Japánban mindenkinek kötelező angolt tanulni. Ez alatt azt értem, hogy nincs kibúvó, elkerülhetetlen, muszáj nekik, nincs felmentés vagy kifogás, erőltetik és nincs remény. Ennek az a következménye, hogy a nép fele megutálja az angolt. Ezt ők el is nevezték angol-allergiának. Másik idegennyelvet nem nagyon tanulnak, csak elvétve, illetve az egyetemen lehet/kell még választani. (Ezért vagyok például én most német tanár Kyotoban.) Értem én, hogy miért lenne fontos az angol: világnyelv, praktikus, meg ugye Japánhoz Amerika közel van, az itteniek a többi ázsiai országot annyira nem kedvelik, szóval marad az angol. De ezzel a diktatórikus eszmével elveszik a diákok kedvét az egésztől, főleg azért, mert az oktatás ugye még fos is, tehát fejlődés sincs nagyon, ami szintén nem motivál. 

3. Hibás angol kifejezések az anyanyelvben: A japán nyelv telis-tele van angol szavakkal, amiknek a nagy része egyszerűen nem azt jelenti vagy rövidítve ejtik ki. Például a „smart” szó （スマート）nem azt jelenti, hogy okos, hanem azt, hogy vékony és kákabélű emberekre szokták mondani. A „smartphone” szó pedig – bár okostelefont jelent ebben a kombinációban – túl hosszú, szóval (fonetikusan leírva) „szumaho” lett belőle. （スマホ）Már nem lehet felismerni az angolt benne, ugyanakkor mindenki tudja, hogy nem japán szó, mert ugye katakana írásjelekkel írják. Ez nem baj Japánban, mert ezek a szavak már a nyelv részét képzik, de probléma, ha ugyanezeket a szavakat próbálják meg angolul is mondani.

4. A japán és az angol kiejtés sajátosságai: A japán nyelv ötféle magánhangzót különböztet meg. Ha változik a magánhangzó kiejtése, változik a jelentés is. Egy példa hiragana jelekkel:

あなたがきれい。(Anata ga kirei.) Jelentés: Te szép vagy.

あなたがきらい。(Anata ga kirai.) Jelentés: Utállak.

Látjuk tehát, hogy nem mindegy, mit mondunk. Az angolban azonban nincs nagyon elfogadható fonetikai szabály a magánhangzók (és egyes mássalhangzók) kiejtésére vonatkozóan, főleg azért, mert nem létezik standard angol. Hogy mondjuk ki azt a szót, hogy „direction”? Miért ejtik a britek Harry Potter-t normális „o”-val és „t”-vel, az amerikaiak nagy része pedig nyomott, majdnem „á”-val és „t” helyett „d”-vel? És ez ugyanazt jelenti? Potta és Pádör (sarkítva gagyin fonetikusan) ugyanazok a személyek lennének? Ezt nagyon nehéz feldolgozni egy olyan embernek, akinek az anyanyelvében fontosak az ilyen különbségek. Ehhez jön hozzá, hogy a japánok ugye szótagokban gondolkodnak és nem betűkben (erről már korábban is írtam) és nehezen mondanak ki csak mássalhangzókat. Talán már hallottunk kezdő angolul tanulókat Olaszországból vagy annak paródiáját. Ugye minden szó végén van egy magánhangzó náluk is, mikor angolul beszélnek? Mert az olasz is ebben a tekintetben a japánhoz hasonló nyelv, ennek is köszönheti a dallamosságát. Megállapíthatjuk, hogy a japánok eleve hátrányból indulnak az angol tanulás területén, csak azért, mert japánok. (Nekünk magyaroknak az anyanyelvünkből eredően ugye a szavak nem első szótagjának hangsúlyozása, a „w” és „r” helyes kiejtése és hasonló dolgok okoznak gondot, mikor elkezdünk angolul tanulni.) Arról most nem szólnék, hogy mekkora különbségek vannak a japán és az angol nyelvtanában, mert az már túl szakbarbár lenne...

5. Nincs szükség angolra. Japánban mindenki japánul beszél. Ha itt marad az ember és csak simán dolgozik, akkor soha nem kell neki az angol. Ez egy gazdag ország, egyelőre van még itt munkahely. Minek is szenvedjen vele bárki is, ha nem kell soha? Utazni jó a mutogatás is, a turista úgyis megkap mindent, mert fizet. Majd ha a jövő mást hoz, akkor mindenkinek lesz oka tanulni: kell a túléléshez. Erre elég sok az esély tekintve azt, hogy Japánnak van a legnagyobb államadóssága a GDP-hez mérve és nagyon öreg a társadalom. Bár mondjuk ez minden gazdagabb ország problémája, Magyarországé is.

Három évig tanítottam angolt, ez heti két napot jelentett, reggeltől estig (általában 9-től 21 óráig). Egy nap lefolyása életkor szerint ment: reggel jöttek a kisgyerekek, kora délután, a suli után a nagyobb diákok, és estefelé a felnőttek, mert ők addig ugye dolgoztak. Nos, fejlődés az nem nagyon volt, szerencsére nem csak az én óráimon. Ezek az emberek heti egyszer tanultak 55 percig, ezzel az intenzitással amúgy is csak kóstolgatni lehet egy nyelvet. A kisgyerekekkel nagyon jókat lehetett játszani, az anyjuk mondjuk mindig zavaró tényező volt, mert be nem állt a szájuk, inkább ők akartak angolul tanulni, csak nem tudták hova rakni a gyereket, aztán eljöttek vele gyerekórára. Eleve nem tartom értelmesnek, hogy egy két éves gyerek, aki még a saját nevét sem tudja mindig kimondani, heti egy alkalommal színezzen és a fülébe kiabálják angolul a színeket, meg persze azt, hogy legyen csöndben. A nagyobbaknál jó volt a dolog arra, hogy kicsit beszéljenek, az idősebbeknél meg szinten tartásnak elment. De jobb nem nagyon lett tőle senki, melynek leginkább a heti egyszer 55 perc és az otthoni semmittevés az angol iránt voltak az okai.

Persze vannak más problémák is, például az angol vizsgák, bár ez a németre is igaz: az összes vizsga, ami Japánból jön, sajnos elég rossz. Tulajdonképpen csak írni kell, van bennük kis hallgatásértés is, de megmukkanni egy szót nem kell, csak a legfelsőbb szinteken. Nem baj, fejlődni mindig van hova.

Teljesen más azonban a helyzet a némettel. Már az elején meglepődtem azon, hogy milyen gyorsan tanulnak és milyen jól beszélnek. Ennek az okai röviden: a német sok szempontból teljesen más, mint az angol. Van egy abszolút logikus és következetes kiejtési rendszere, a dialektusokat leszámítva a szavakat mindenhol ugyanúgy ejtik ki. A nyelvtana sokkal logikusabb, mint az angolé és lényegesen szigorúbb. A japánok pedig jól veszik az ilyen szabályokat, az egész életük szabályok betartásáról szól amúgy is. A németet tanulók 95%-a azért tanul, mert ezt akarja, nem pedig azért, mert muszáj. A legtöbb indok amúgy: komolyzene szeretete, munkavállalás vagy egyetemi tanulmányok Europában, turizmus vagy csak egyszerűen a német nyelv és kultúra szeretete. Japánban mindenkinek pozitív képe van a németekről: ők a komolyzene, a szépirodalom, filozófia, pszichológia, finom kenyér plusz sör és mesés tájak megtestesítői. Ennek különösen örülök, mert az ember sokkal inkább tanulja egy ilyen ország nyelvét, mint olyan beképzelt nácikét, akik csak háborúzni akarnak, miközben kizsákmányolják Európa szegényebb országait.

Ittlétem alatt hihetetlen eredményeket és fejlődést láttam, leginkább a Goethe-Institutban. Igaz, hogy ehhez az is hozzájárul, hogy a Goethe kurzusai intenzívebbek és a diákok a házit is megcsinálják, de ettől függetlenül azt gondolom, hogy a japánoknak sokkal jobban fekszik a német, mint az angol. Komolyan lehet velük dolgozni, a gyors fejlődés nagy kedvet csinál nekik a folytatáshoz. Persze mindig vannak emberek, akik nem olyan jók, de ők tényleg a kisebbség. Vannak olyan diákjaim, akik öt-hat év alatt felnyomták magukat a semmiből C1-re csak azért, mert éppen Wagner operáinak a szövege érdekli őket. A kiejtésük nyilván nem tökéletes, például a „Psychologie” szó nem nagyon megy, illetve magasabb szinteken is gondot jelent az „l” és”r” betűk egymástól való megkülönböztetése, mert ezekből egyik sem található meg a japánban. Ne aggódjunk, mindenki el tudja olvasni ezt a két betűt, nincs olyan ember, aki rosszul dugná be a fülébe a fülhallgatót. (L és R). Egyszerűen nehezen hallják meg a különbséget és a nagy részüket nem is érdekli, pedig ugye elég gáz tud lenni az, ha ezeket felcseréljük, akár angol, akár német a dolog: election – erection, hell – Herr és társai. 

Viszont ezt leszámítva csak dicsérni tudom őket, nagyon hálás vagyok, hogy van értelme a munkámnak és látom, hogy mennyire boldogok tudnak lenni egyes emberek, mikor például lelkendezve beszámolnak az európai körútjukról németül. Azt is tapasztaltam, hogy egy izmosabb némettudással sokkal könnyebben tanulnak a diákjaim (megint) angolt, simán veszik az akadályokat és örömüket lelik benne. Szerintem az angol-allergia legjobb ellenszere: tanulj először egy másik idegennyelvet aztán pedig angolt! Legalábbis Japánban.

Gyermekvállalás Japánban

Régen írtam már a blogra, ugyanis akadt mindenféle más dolgom is. Nemrég megszületett az első gyermekünk, ezzel kapcsolatban szeretnék megosztani egy-két gondolatot. Nyilván csak erről is lehetne blogot írni, de nekem az a célom, hogy minél több dolgot bemutassak Japánban. Leírom az eddigi tapasztalatokat, aztán később majd megint lesz gyerekes bejegyzés is, ha összegyűlik elég anyag.

Japánban születik a világon a legkevesebb gyermek és egyébként itt van százalékosan a legtöbb idős ember is a világon – Japán jövőjére való tekintettel ezek sajnos kedvezőtlen tények. Érdekesség, hogy több házikedvenc kutya van az országban, mint 5 éven aluli gyermek. Valamint több pelenkát adnak el öregeknek, mint csecsemőknek. Hogy miért vállalnak az emberek egyre kevesebb gyereket, senkinek nem titok, hiszen majdnem minden fejlett országra jellemző egy hasonló tendencia. Sok indok van persze (drága a suli meg minden más is, sok a munka, nincs lehetőség házasodni, kevés a bölcsi satöbbi), de ezeknek most nem szentelek figyelmet.

Nos, mikor az ember úgy véli, hogy terhes, akkor ugye elmegy a nőgyógyászhoz. Japánban vannak persze nagyobb kórházak, de a legtöbb ember egy saját rendelésű dokihoz megy, aki egyben szülész is. Mi is így tettünk. Olyat helyet választottunk a közelben, ami családi vállalkozás: egy szülész testvérpár rendel kábé 30 éve, akiknek az apja is szülész volt, ő építette a rendelőt. Ez megnyugtató tény, mármint, hogy van tapasztalat. Az épület is szép, a nővérkék kedvesek, gondoltuk, hogy ez jó is lesz. Nos persze az különbözteti meg az ilyen kisebb privát orvosokat a kórházaktól, hogy ezek persze kicsit drágábbak. Szerencsére a városrész, ahol lakunk, támogat egy csomó vizsgálatot valamennyire és amúgy is van még állami biztosítás is, ami miatt csak a 30%-át kell kifizetni a díjaknak. Az sem kevés, de ugye azért vagyunk hálásak, amit kapunk.  A rendelő egyébként jól fel van szerelve, van benne négy dimenziósnak nevezett ultrahang is, amivel egy meglehetősen irreális képet lehet kapni a gyerekről. Mindig is nevettem ezeken a képeken, mikor mások kiposztolták a facebookra, mert egytől egyig úgy néznek ki rajta a babák, mint valami földönkívüli. Persze, ha az embernek a saját gyereke pörög a képernyőn, akkor máris más a helyzet. Minden alkalommal fel is vették DVD-re a vizsgálatokat, hogy utána még egyszer meg lehessen nézni, hogy hogyan fickándozott a méhben az akkor még szinte alaktalan kis gombóc. Kétlem, hogy a baba születése után valaki is előveszi ezt a lemezt egyszer is, de azért megköszöntük szépen. (Na jó, azért leellenőriztem, hogy lejátssza-e a gép.) Magyarországon szülő kismamákat kérdezve kábé ugyanannyiszor kell menni itt is a szülés előtt kontrollra, mint ott és hasonlóak a vizsgálatok is.

Ő itt a gyermekünk.

Persze megvan a terhességnek is a vallásos része. Egy megfelelő napon (van rá valami számítás, hogy pontosan mikor, de ez most nem fontos) el kell menni egy buddhista templomba, hogy nyolcezerér’ adjanak az embernek egy fehér övet. Ez egy hosszú kendő, amit a hasunkon kell viselni, ez adja a tartást a hasnak meg eleve szent helyről jött, szóval csak jó lehet. Nagyon nehéz magunkra csavarni, rutint igényel a meló, viszont... mosni is hihetetlen kín. Feleségem fel is húzta kábé tízszer, helyette vettünk valami rendes hastartó övet, ami be is vált. Egyébként majdnem mindenki lelkiismeretesen hordja a szülésig a cuccot, mi tehát renegátnak számítottunk. Ha az ember extrán fizet a templomban még kaphat bónusz áldást/védelmet a születendő kisbabára. A legnépszerűbb kombó általában ez:

+3 egészségpont / +8 kétkezes harc képesség / 20% tűzellenállás / 10% esély kritikus találatra / +45 sebzés asztrális támadás esetén

Ebbe a templomba mentünk el.

Legalábbis én így képzeltem el az áldás eredményét, de állítólag a gyerek csak simán egészségesen születik, ha megáldják a szerzetesek. Majd, ha a baba kicsit nagyobb lesz, akkor visszamegyünk ugyanebbe a templomba és visszaadjuk az alig használt övet is, Japánban fontos az újrahasznosítás. Viccen kívül, ugyanazt az övet adják majd oda egy másik anyukának is. Nyolcezerér’.

Amikor úgy alakul, hogy jön a baba, akkor gyorsan el kell menni ugye a választott orvosunkhoz, amennyiben nem vagyunk roppant messze tőle. (Ugyanis – ahogy Lakatos Menyhért írta – „Isten az időt méri, nem a helyet.”) Itt bármikor nagyon kedvesen fogadnak, azonnal kapunk egy saját szobát és külön figyelmet. Nálunk végül is a császármetszés lett a befutó, szóval viszonylag hamar lement a szülés, rögtön oda is adták a babát, de előbb ráírták mindkét talpára az anyja nevét alkoholos filccel, nehogy később elcserélődjön. Abszolút meg vagyok elégedve a kórházi ellátással:

1. Már az első éjszakán odahozzák a gyereket pár órára, aki nem császárral szült, az lehet vele többet is.

2. A nővérek mind rendesek és azonnal jönnek, ha hívjuk őket. Ezen felül időt szánva ránk, szépen elmagyarázzák az újdonsült anyukáknak a szülés utáni fortélyokat (szoptatás, mellmasszázs, tejfejés, étkezés, torna hasonlók).

3. A kaja finom és elég.

4. A szoba nagyon jól fel van szerelve (tévé, rádió, hűtő, mosdó, vécé, léghűtés satöbbi)

5. Az orvos is többször jön ellenőrizni, hogy mi van.

Annak ellenére, hogy a császármetszés ugye plusz még pénzbe kerül, az árával is meg voltam elégedve az egésznek. Igaz, hogy kis feleségem ügyesen számítva kötött még magára egy extra biztosítást, ami szinte ennek az összes költségét visszafizette.  Kábé egy hetet feküdt bent amúgy, utána hazajöttünk. Japánban szokás ilyenkor, hogy a feleség visszamegy a babával a szülői házhoz és ott egy hónapig az anyja főz meg segít, ezzel is megkönnyítve a lábadozást. A férj ezalatt dolgozik. Mi öt percre lakunk az anyóséktól, szóval nálunk egyfajta kompromisszum jött létre, látogatjuk egymást. Én kifejezetten jónak tartom, ha a nagyszülők ott vannak a kezdetektől fogva, ugyanakkor az embernek nyilván ügyelnie kell egyfajta egyensúlyra is. Elkerülhetetlen, hogy beleszóljanak (persze mindig jószándékkal) a gyereknevelésbe, de szerintem ennek is van egyfajta határa. Ha a hatgyerekes anyám kioktat, hogy hogyan kell normálisan tartani a babát, akkor nem lehet egy szavam sem, ugyanakkor én mondom meg, hogy mikor fekszik le a gyerek, mennyit eszik és hasonlók. Szerintem ezt minden nagyszülő belátja, ha elmondjuk nekik. Vagy nem. 

Japánban nincs védőnő, aki kijön hozzánk és ellenőrzi, hogy minden rendben van-e a babával, nekünk kell menni valahova. Nálunk van a közelben ilyen babaorvos, szép és tiszta rendelőben, normális honlappal és látszólag kellő szakértelemmel. Itt fogjuk majd beoltatni is a gyereket, na azt viszont nem adják ingyen. A rota-vírus elleni varázscseppek beadása, ami nem kötelező, de ajánlott, kábé húszezer yenbe kerül majd. A baba így is megkapja majd a betegséget, csak nem anyira brutál lefolyással. A kötelező oltások három-négyezerbe kerülnek. A mai napig népszerű az a vélemény bizonyos emberek körében, hogy az oltások károsak és ezzel csak a népességet akarják szabályozni, mert túl sok az ember a világon, különben is az egész összeesküvés-elmélet. Mi nem tartozunk ebbe a csoportba. 

Nyilván kell a babának még ezer más dolog is, pelenka, ruha, kiságy meg miegyéb. Az embernek több lehetősége van ezeket beszerezni, a legkézenfekvőbb elmenni egy babacenterbe. Ez egy öt-hat szintes épületmonstrum, ahol csak babacucc van. Minden van, amire bármikor is szüksége lehet az embernek, ezt szó szerint kell érteni. Ha jön majd az apokalipszis, a kisbabáknak akkor sem eshet baja, úgy van ez kitalálva. Életemben nem láttam még ennyi gyerekcuccot egy rakáson, főleg úgy, hogy ezeknek a 70%-a (véleményem szerint) teljesen fölösleges. Hisz van itt ám izzadságtörlő vattácska, szupidupi takaró, amit egy futurisztikus porszívóval olyan tisztára lehet szívni, hogy nem marad egy szem por sem benne és még rengeteg minden. Mindezt persze kedves fiatalabb és idősebb hölgyek ajánlják nekünk, akik meg vannak győződve arról, hogy ez mind kell. Nem is értik, mikor mondom nekik, hogy nekem nem volt éjszakai légzésmérőm és hoppá felnőttem. Ugyanakkor van, amit meg kell venni.  A cuccok minősége jó, Japán ebben az élen jár Ázsiában, a vevők egy nagy része kínai, aki még a papír zsebkendőt is itt veszi meg, mert ez sokkal jobb, mint a cucc náluk.  Itt vettünk meg szinte mindent, textilpelenkákat (mert ez Japánban még menő), sima pelenkákat, a nagy része ruhát, gumilepedőt, tápszert, autóülést, körömvágó szettet meg sok ezer mást. Hét hónapos kortól használható babakocsit és egy király kis babaágyat egy baráttól kaptunk ingyen.

A babakocsi

A babaágy

A másik lehetőség a használt cuccok vásárlása. Ezt leginkább neten lehet elintézni, van a japán Yahoonak egy nagyon jó árveréssel foglalkozó oldala, ahol használt cuccokra lehet licitálni, no meg el is lehet adni, ami már fölösleges. Mi mindkét részét kihasználjuk ennek a szolgáltatásnak. Van még ugye a bolhapiac is, amiről már itt írtam egyszer.

A hónap végén még vissza van az első rituális szentélylátogatás is. Itt egy sintoista pap áldja meg a gyereket (a szentélytől függően akár nyolcezerér'), egészséget kívánva neki. Általában a szülők és nagyszülők is jönnek, szép kimonót öltve. Nálunk ez nem lesz ennyire parádés, de mindenképp fontosnak tartom, hogy elmenjünk. Fontos, hogy ez nem keresztelő vagy hasonló, ebben a vallásban nincs semmi ilyesmi. Majd, ha meglesznek a képek, feltöltöm őket.

Bolhapiac egy gyönyörű parkban

Van itt a közelünkben egy 264 hektáros park, az a neve, hogy Banpaku Kinen Koen (万博記念公園). Nagyon szép, rendesen ápolják és nem csak virágok meg fák vannak benne, hanem szép kis tavak meg egy nagyon híres szobor a közepén, ami egyben a mi városrészünk, Suita jelképe. Az az érdekessége, hogy két arca van, elölről hold, hátulról nap. Az egész park nagyon ízlésesen van kialakítva, szép ösvények, illetve utak vezetik el az embert a főbb helyekre. Hogy senki ne tévedjen el, minden szépen ki van táblázva. Itt található még egy tradicionális japán kert és egy kifejezetten igényes néprajzi múzeum is, ami a világ rengeteg országából szerzett kiállítani való anyagot. Rendelkezik még ezen felül egy nagyon alapos videóanyaggal, egy nap alatt lehetetlen mindent megnézni. 

Mindegy mikor megy az ember, mindig vannak emberek a parkban. Sokan hoznak magukkal valami kis sátrat vagy bugyikék nejlon alátétet (itt csak ilyen színt árulnak) és leülnek piknikezni. A gyerekek szaladgálnak, fociznak meg tollasoznak. Tavasszal és ősszel különösen szépek a fák. Ma éppen virágzott már a japán szilva, készítettem is pár fotót. A parkba amúgy 250 yenért lehet bemenni. Itt van egy pár kép, lehet gyönyörködni.

A park bejárata.

Virágosláda, mögötte apró virágmező. Fű még nincs nagyon.

A talaj még kopár, de a fák már virágzanak.

Virágzó fa.

Közelről.

Erdős rész is van a parkban.

A bejárathoz közel álló, hatalmas szobor, ez a holdas fele.

Na, ebben a parkban szoktak kb. havonta bolhapiacot rendezni. A szobortól nem messze van egy beton tér, marha ronda. Van egy irtózatosan ocsmány, fém szerkezet rajta, aminek máig nem tudtam megfejteni a szerepét. Attól tartok, hogy valami jeles kortárs művész nagyra becsült alkotása. No de mindegy is, a lényeg az, hogy itt van a vásár. Bárki árulhat itt, csak előre be kell jelentkeznie és ki kell fizessen minimális helypénzt is. Ide külön belépő van, 350 yent kell kipenderíteni. Az egész nem túl nagy, például a pécsi vásár sokkal nagyobb, de azért bolhapiac-érzése ettől is lesz még az embernek. 

Alapvetően ruhákat szoktak árulni itt, ez a legkelendőbb. De az egészre az jellemző, hogy mindenki elhozza az összes cuccát otthonról, ami ér valamit és megpróbálja pár száz yenért eladni. Szóval lehet látni együtt babakelengyét, Bosch fúrógépet, levitézlett képregényeket, ótvar és hamis (használt) kínai cipőt, egy halom katana-nyelű esernyőt és napfakított címlapú (pixeles) szexfilmeket. Az árusok is érdekesek: vannak napbarnított furcsa alakok kisteherautóval meg gyönyörűre sminkelt fiatal lányok is, tényleg minden korosztály és társadalmi réteg megtalálható itt. Ugyanez mondható el a vásárlókról is. Rengeteg a gyerek és a csecsemő, ezeket nyakban hordják vagy berakják egy talicskába és úgy húzzák maguk után őket. Elvétve van pár babakocsi is. Ma a legviccesebb az az apuka volt, aki gurtniból rögtönzött pórázon vezette a gyerekét, akinek amúgy a cipője minden lépésnél hangosan csipogott, tehát eleve nehéz lett volna elveszteni. Persze lefotóztam.

Részlet a vásártérről. Meg a fém műalkotásból.

Babaruha, bukósisak.

Ilyen kis sátrakat hoznak a pihenni vágyók.

Gyerek pórázon. Szájkosár nem volt rajta, féltem is, hogy elszabadul.

Gyerekek taligában. Nehogy elfáradjanak a nagy vásárlásban.

Természetesen lehet alkudni is, ez az egyik kedvencem. A legtöbb cucc végtelenül olcsó, de gondolkodás nélkül megpróbálom a száz yenes árukat is ötvenért megvenni - legtöbbször sikerrel. Ma például vásároltunk három kis babaruhát, különféle anyagokat varráshoz, egy fém kenyértartót eredeti csomagolásban, egy pár vadiúj múminos evőpálcikát, egy Snoopy-tálat kisgyerekeknek, hat pár zoknit (nem használtat), két képkeretet meg egy szett pizsamát. Az egész még ötezer yenbe sem került, pedig volt közte pár teljesen új cucc is. Ha mindent boltban akarna venni az ember, akkor talán az ötszöröse lenne ennek az árnak. 

A mai nap termése.

Szóval nagy buli itt a vásár, jól el lehet tölteni vele az időt. Ha az ember megéhezik, akkor van rengeteg kajaárus is, aggodalomra semmi ok. Aztán szép az idő, a park, lehet sétálgatni is. Akkora a terület, hogy mindegy mennyi ember van egyszerre jelen, kevésnek tűnnek. Ez azért fontos, mert amúgy Osakában mindenhol sokan vannak, itt fel lehet lélegezni.

Karácsony és Újév Japánban

Ez a két ünnep itt nagyon érdekesen zajlik le. Kezdjük először is a karácsonnyal. Itt alapvetően nincs ilyen, hiszen nem keresztény országról van szó. De ugyanakkor az Egyesült Államok a történelem során mély nyomot hagyott Japánban ebben a tekintetben is és ebből alakult ki a mai helyzet a következőképpen.

Már november közepétől elkezd szólni a karácsonyi zene a boltokban. Ez általában a kommersz amerikai dalokat jelenti tizenhatmillió feldolgozásban. December elejétől elkezdik kivilágítani az utcákat és az üzleteket. Előbbit nagyon pöpecül megoldják, tényleg szépen néz ki a sok fény, szerintem igazi turistalátványosság. Nálunk Osakában van egy nagyon hires út, ahol az egészet fellámpázzák, nagy élmény ott sétálgatni, még vezetni is, pedig nagy dugó szokott lenni. Mivel az amerikaiak nem ünneplik feltétlen a Mikulást külön, ezért a díszítésre a Santa Claus - rénszarvas - gusztustalan lámpákkal díszített fenyőfa - hóember és/vagy műhó kombinációk valamelyike jellemző. Néha nagyon jól eltalálják, néha pedig rémisztő. Amúgy a legtöbb üzletben a szerencsétlen eladók is mikulássipkával vagy plüss rénszarvasaganccsal a fejükön várják a betérőket. Egy hónapon át. Persze rengeteg karácsonnyal kapcsolatos dolgot lehet venni, tegnap például láttam egy életnagyságú plüss rénszarvast is, érdekes volt. 

A cég, ahol dolgozom, egy 40 emeletes házikó, akörül pedig mindig szerveznek egy karácsonyi vásárt. Ide külföldről érkeznek az eladók és mindenki örömmel vesz 900 yenért egy kis pohár forralt bort (ha van poharad, akkor csak 600, na) és elmajszol mellé egy 550 yenes virslit is. Van kisvonat meg lovas körhinta is, a gyerekeknek is kell valami. És középen van egy orbitálisan nagy fa, általában vörös csillaggal a tetején, körülötte mindenféle dísz és egy színpad, ahol a hidegben énekelnek mindig valami gyerekkórusok. Ha épp nincs semmi program, akkor szól a karácsonyi zene. A kedvenc műsorszámomat idén láttam, muszáj volt lefényképezni. Egy szépérzésű Mikulás játszott hárfán klasszikus zenét, amúgy kitűnően:

A hárfázó Mikulás - saját kép

Szóval bárhova megy az ember, tényleg egész jó karácsonyi hangulat van. A baj csak az, hogy az ünnep elmarad. Először is a december 24-25-26. mindig munkanapok, egyedül a 23-a ünnepnap, mert akkor van a japán császár (Akihito) születésnapja. Sok család amúgy ad a gyerekeknek otthon kis ajándékot és esznek valami torta jellegű süteményt. Ezen felül jellemző, hogy az emberek elmennek a KFC-be sült csirkét venni. Ennek két oka van:

1. Karácsonykor az amerikaiak szárnyast esznek, itt pulyka vagy liba nem nagyon van, jó lesz a csirke is, annak is van szárnya.

2. Az ünnep maga az amerikaiaktól jött ide és a KFC amerikai. 

Vannak ezen kívül még olyan szerelmespárok is, akik elmennek egy ún. love-hotelbe. Ennek a nevében benne van a funkciója is, egy dologra használják az emberek.

A felnőttek nagy része azonban nem csinál semmit, a karácsony a gyerekek és a szerelmesek ünnepe. Szóval számomra az elején ez nagy csalódás volt, ha már olyan szépen készülnek. Olyan, mint amikor a magyar Himnuszban arra várunk, hogy végre becsattintsa a cintányéros a legfontosabb helyen, a mű zenei tetőfokán az egyetlen hangot és - elfelejt belépni. Ma már persze hozzászoktam, és ha az ember csinál magának, akkor van karácsony.

Teljesen más azonban az Újév. Az az igazán szép ünnep. Eleve három napos, január elsejétől harmadikáig tart és az egész család összegyűlik. Mindhárom nap ünnepnap, persze a nagyobb áruházak nyitva vannak, de a kisebb boltok bezárnak. ez itt azért nagy szó, mert itt minden mindig nyitva van. Sok ember hazalátogat Japánnak abba a részébe, ahol a szülei laknak, mindenképpen együtt van az ember a családdal. Ezt én nagyon jónak tartom. Bár a szilveszter itt egyáltalán nem buli (otthon a tévé előtt nézik az azévi aktuális dalokat, éjfélkor meghallgatják a buddhista gongatást és nemsokkal utána elmennek aludni), mindig nagyon jól érzem magam. Nagyon fontos a tradicionális étel. Ezek közül a legfontosabb az oszechi és az ozóni, utóbbi egy speciális leves. Valamint esznek még sült mochi-t is, ez összepréselt rizsből készül, különféle ízesítéssel.

Oszecsi - Wikipedia

Ozóni - Wikipedia

 

Mochi - a kép innen van

A mochinak van még egy nagyon jellegzetes fajtája, ezt úgy hívják, hogy kagamimochi. A kagami szó tükröt jelent, azért ez a neve, mert régen ilyen alakú díszítés volt sok tükrön. Ez minimum kettő egymásra helyezett, fehér, keményre préselt rizspasztából áll, az alsó nagyobb, mint a felső, egyfajta piramis. A családon belüli generációkat jelöli. Sokszor rátesznek a tetejére egy mandarint vagy narancsot, mert ezt a színt japánul daiiro-nak nevezik. (dai = a narancs egy jellegzetes árnyalata, iro = szín). Ez egyfajta szójáték, ugyanis a dai szó egyúttal generációt is jelent. Itt is van egy kép róla:

Kagamimochi - a kép innen van

Szinte minden ember elmegy ebben a három napban egy sintoista szentélybe (némelyek buddhista templomba, már írtam arról, hogy a két vallás sokszor egybeépült), lehetőleg a családdal együtt. Itt kívánnak maguknak és a szeretteiknek az évre valami jót, sokszor vesznek is valami amulettet, ami segít nekik. Az amulettek általában egy évig hatnak. (Ezen mindig mosolyognom kell, de tényleg így van.) Aztán van még egy érdekesség is: a szerencse-pálcikák. Ezek apró fadarabokat jelentenek, amikből egy dobozból kell kihúzni találomra egyet és az elárulja, hogy milyen szerencse vár ránk abban az évben. Persze minden pénzbe kerül, de általában elég olcsó, a lényeg nem a kapitalizmus, hanem a szokás, arról nem is beszélve, hogy az itteni vallásokat is a hívek pénzéből tartják el, és tekintve azt, hogy itt nem jönnek össze az emberek minden vasárnap pénzt dobálni, mint pl. a katolikusoknál, kell egy-két alkalom, amikor mindenki fizet. Szerencse-pálcikát én is szoktam húzni, egyszer a legnagyobb balszerencsét fogtam ki, erre mindenki azt mondta, hogy ez is jó, mert akkor jövőre biztos minden még sokkal jobb lesz. Nagy itt az optimizmus, mondhatom. Egyszerűen nem lehet veszteni. Aztán a többi alkalommal amúgy kis szerencse vagy nagy szerencse volt mindig.

Az Újév három napja békében telik el, a családi körben, általában stressz és veszekedés nélkül. Teljesen olyan, mint Magyarországon a karácsony. Mármint, ha nincs veszekedés a fa alatt az ajándékok miatt. Apropos, ajándékok. A gyerekek kapnak a szüleiktől egy kis pénzt, ezt egy erre alkalmas tasakba teszik bele és úgy adják oda. Minden ember ír a barátainak, kollégáinak újévi köszöntőlapot. Valaki 60-70-et is, mi általában 10-15-öt szoktunk. A kép mindig kapcsolatban van a kínai horoszkóp éppen aktuális állatával, ezt a japánok is átvették, bár néha máshogy nevezték el őket. Most a ló éve ér véget és 2015 a kecske éve lesz, amit itt bárány évének hívnak. Rengeteg jó ötlet van a képeslapok mintáját illetően, sokan tervezik és rajzolják maguk ezeket, a feleségem is. 

Én személy szerint nagyon szeretem itt az Újévet, szerintem egyszer érdemes mindenkinek megnézni ilyenkor is Japánt.

Esküvők Japánban

Magyarországon nem furcsa az, ha már délelőtt elkezdődik az esküvő: lánykérés, megvendégelés, díszmenet a templomig, aztán már mehetünk is a lakodalomba, ahol degeszre esszük magunkat és reggelig táncolunk. Nos, ilyen nincs Japánban. Az esküvők kifejezetten rövidek és nagyon sűrűn tele vannak rakva programmal. De ne szaladjunk előre, nézzük meg az elejéről a dolgokat.

Ha az ember valakivel házasságra lép, akkor először el kell mennie a városházára. Ott - sorszámhúzás után - az otthon előre kitöltött és alápecsételt papírokat (Japánban nem aláírás van, hanem pecsét) be kell adni a néninek, aki beviszi a rendszerbe és kész is. Ez a "polgári esküvő", ki se kell öltözni. Én mondjuk annak idején szépen kirittyentettem magam, aztán öt perc alatt meg is volt az egész, több idő volt felöltözni. Japánban amúgy nem magyarhoz hasonló születési anyakönyvi kivonat van, hanem egy egész regisztrációs rendszer. Minden japán embernek van egy ilyen, rá vannak írva a szülei, a házastársa és a gyerekei. Ha elválik valaki és újraházasodik, akkor az egész történet nyomon követhető a papírokon. Szerintem nagyon praktikus, sokkal könnyebb számon tartani a szűk családi kört.
A fentiekből talán nem egyenesen következik, de szerintem logikus, hogy ezen ügyintézés után senki nem tart lakodalmat. Általában hónapokkal később rendezik meg az ünnepséget, általában valamilyen kellemes hőmérsékletű hónapban. Japánban - a földrajzi elhelyezkedése miatt - többféle éghajlat is van, nálunk itt Oszakában a nyár esős időszakkal kezdődik és utána nagyon meleg van, ekkor a legkevesebb az esküvő. Télen csak ritkán megy nulla fok alá a hőmérséklet, de azért ahhoz hideg van, hogy az ember menyasszonynak öltözve mászkáljon, szóval marad a tavasz és az ősz.

Már írtam arról, hogy Japánban nem veszik annyira szigorúan a vallásokat. Nagyon kevés a keresztény ember itt, de ennek ellenére majdnem mindenki kápolnában esküszik. Voltam már olyan esküvőn is, ahol sintoista szertartás szerint ment az egész, de a tapasztalatim szerint inkább a keresztény templomok a menők. Leginkább azért, mert "az esküvő kápolnában van és kész." Olyan ez, mint a "paprikás csirkéhez nokedli jár." Mondjuk, amikor a legutóbb jó barátaim esküvőjén mondtam, akkor a vőlegény azt mondta, hogy azért választotta a keresztény szertartást, mert akkor kell a legkevesebbet nézni a násznépre és így akkor nem izgulja össze magát.
A legtöbb esküvő valamilyen csodaszép hotel csilli-villi termében van. Ugyanazon a szinten van általában egy kis kápolna is és akkor nem kell sokat gyalogolni. A személyzet nagyon profi és mindent az ember feneke alá tesznek. Ez érthető, hiszen az egész hűhó ára két és három millió yen között mozog. (Ezt jelenleg kábé kettővel kell szorozni, hogy kijöjjön forintban.) Nagyon drága és ugyanakkor rövid is: három vagy négy órás. Ebbe kell belesűríteni mindent: az esküvőt, a megvendégelést, a slide showt, az átöltözést, a vendégekkel beszélgetést stb. Mivel drága a buli, alapvetően kevés ember jön el, 40-50 körül mozog a meghívottak átlaglétszáma.

Barátaink, Yuko és Shinji a tortavágásnál. Saját kép.

Az étel kifogástalan, gyönyörűen tálalják és mindig valami különleges. Az egyetlen baj csak az vele, hogy európai embernek nagyon kevés. Viszont az ital korlátlanul fogyasztható. Itt meg az a bökkenő, hogy az ember ugye gyorsan kell igyon, ha ki akarja használni a svédasztalitalozást. Az időkorlát mellett nehezíti az italozást az, hogy nem illik nagyon a programok alatt inni. Ennek ellenére mindig jól éreztem még magam, főleg azért, mert ilyen alkalmakkor sok barát összejön és jókat lehet beszélgetni. A fenti esküvőn a következő ételek jöttek, ebben a sorrendben (Ha jól emlékszem, akkor egyet nem fényképeztem le, mindenki képzeljen hozzá plusz egyet. Amúgy az összes kép saját):

Előétel.

Steak.

Rizs finom feltéttel.

Desszert. Ebből rengeteg volt, kávé vagy tea is járt hozzá.

Az esküvő vagy a lakodalom alatt sokszor van olyan program, hogy a menyasszony felolvas egy előre megírt levelet a szüleinek, ezek nagyon meghatóra szoktak sikerülni. Van aztán még slide show, ahol gyerekkori képektől kezdve a jelenig nézhetünk zenés montázsokat. Ez talán Magyarországon is nagyon elterjedt, a mi esküvőnkön is volt ilyen. Vőfély nincs, helyette van egy ceremóniamester, aki mikrofonba mondja be, hogy mi fog következni. Ahányszor voltam, mindig nő volt, aki koordinált, de biztos van férfi is. Fontos még a tortavágás és az átöltözés. A vendégek tippelhetnek, hogy milyen színű lesz a menyasszony ruhája, és ha eltalálják, akkor kapnak valami kis ajándékot. A ruha mindig valami gyönyörű estélyi és nincs jelentősége a színnek. Élő zene ritkán van, általában csak az esküvő alatt. (Klasszikus zenészek, legtöbbször egy énekessel, aki valamelyik populáris Ave Mariát énekli.) Az esküvő és a lakodalom alatt profi fotósok fényképeznek és mielőtt hazamegyünk, levetítenek egy slide showt, ami mindig nagyon profin van elkészítve. Sokszor személyes üzenetek is vannak a vendégeknek a feliratok között, ezt az ifjú pár írja meg előre, persze. A házasulandók sokszor készítenek még egy külön napon kimonós fotókat is, ezek nagyon drágák amúgy és általában a családi albumba kellenek.
Külön kiemelném azt, hogy az ifjú pár szülei, örömapa, örömanya, örömlány szépen körbejárnak a vendégseregen és mindenkivel beszélnek pár szót. Nagyon jó szokás, szerintem.

Mivel az egész nagyon rövid, sokszor rendeznek még a lakodalom után egy második partit a szélesebb baráti körnek. Ide több embert hívnak meg és valamennyivel lazább a program. Az ételek nem feltétlen drágák, ugyanakkor van elég és nagyon laktatóak. Itt még egyszer levetítik a slide show-kat, azután mehet a program. Mindenféle vicces vetélkedők és játékok vannak, sokszor játszanak bingót is, egyszer elhoztam a fődíjat. (Keresték is utána sokáig, haha.) De volt már szkander vagy más vicces program is. Érdekes módon itt sem mulatnak hajnalig, hanem mindenki hazamegy az utolsó vonattal/busszal.

Nászajándékba általában mindenki pénzt visz. Berakják egy nagyon szép borítékba, azt meg egy elegáns kendőbe, amiből kihúzva kell átadni az esküvő előtt a borítékot. A bankók száma három kell legyen, se több se kevesebb: a kettő az túl kevés, a négy már túl sok. Ha beteszel kettőt a borítékba, akkor azt kövesse egy harmadik. Négyet csak akkor tégy, ha utána egyet kiveszel. Ötre ne is merészelj gondolni. (Erre próbáltam utalni.) Amúgy azért nem jó a kettő meg a négy, mert ezek szerencsétlen számok, a négy különösen, halált jelent. Röviden: a legtöbb ember 30.000 yent ad, 10.000-es címletekben. 

Mindent összevetve nagyon kellemes kis ünnepség egy ilyen, örülök, hogy sokszor részt vehettem és remélem még fogok is. Ha valami nagyon különlegeset tapasztalok, akkor majd kiegészítem a bejegyzést.