Az öltözködésről általában

Nos, én nem vagyok egy divatbetyár, szóval nem nagyon értek a márkákhoz meg a színekhez de ettől függetlenül megpróbálok valami értelmes összefoglalót írni.

A mai japánok öltözködése alapvetően nem tér el az európaiakétól, bármerre is néz az ember, pólókat, ingeket, szoknyákat és öltönyöket lát. Nagyon fontos itt a megjelenés, erre mindenki nagy hangsúlyt fektet. Ahogy észrevettem, leginkább a ruha és az ember tisztasága a hangsúlyosak. A divat és a színek összhangja talán a második helyen van. A férfiak esetében amúgy a tisztasághoz hozzátartozik a borotvált arc. A fekete szín az arcon azt jelenti, hogy az illető piszkos. Tehát majdnem minden férfi simára borotváltan megy dolgozni, sokszor ez előírás is a cégnél.

Ha már a cégnél vagyunk, akkor kezdjük is a munkába járós ruhával. Vegyünk alapul egy átlagembert, aki egy irodában dolgozik. Majdnem mindenhol öltönyt és kosztümöt várnak el a főnökök. A reggeli vonaton a férfiak nagyon nagy százaléka öltönyben van. Érdekes, hogy az öltöny sötét kell legyen és az ing pedig világos. Kék, zöld vagy egyéb színű öltönyt eddig csak a tévében láttam mindenféle reklámokban, az utcán sohasem. Szóval a férfiak úgy néznek ki, mint egy pingvin: fekete alapon fehér mellkas. A nyakkendő színe általában nincs meghatározva, esküvőkre azonban fehéret illik felvenni, nekem is van egy. A pingvinre visszatérve, az egyik leginkább meghatározó emlékem az öltözködéssel kapcsolatban a húszszemélyes lift volt reggel az irodaházban, ahol én is dolgozom. Tele volt tömve ugyanolyan ruhájú, fekete-fehér férfiakkal, teljesen olyan volt, mint valami csendélet az Antarktiszon.

A kosztümök is hasonlóak, leginkább sötétek és fehér ing jár hozzájuk, a cipő is fekete kell legyen általában. A hajat lehet bárhogy hordani.

A fukushimai katasztrófa óta egy kicsit megváltozott a rend, ugyanis a cégeknél nyáron mindig ment a léghűtés és erre akkor hirtelen nem volt elég energia. Szóval sok cég megengedte az alkalmazottaknak, hogy öltöny nélkül, rövid ujjú ingben menjenek dolgozni és ennek fejében melegebb lett az irodák nagy részében. Ezért ma nyáron vegyesen lehet látni öltönyt és inget is, de télen mindig öltöny van, legalábbis nálunk, Oszakában. 

Ehhez a témához tartozik még rengeteg olyan munkakör, ahol az ember egyenruhát kell húzzon, ha dolgozik. A japánok látszólag szeretik az ilyesmit, mindenhol lehet találkozni (turista szemszögből) rendőrnek kinéző emberekkel: a bankban, az állomáson, a postán, a nagyobb áruházakban, nyilván a rendőrségen is, a kórházakban, a hotelekben és a többiben. A legfeltűnőbbek az utcán álldogáló őrök, akik a forgalomra vagy egyéb más dologra figyelnek. Nagyon komolyan veszik a munkájukat, este még világító botjuk is van, hogy azzal terelgessék az embereket. A sisak nekik sokszor fontos, főleg, ha építkezési őrökről van szó, a többieken (állomás, áruház satöbbi) általában sapka van:

Utcai őr. Tisztelegni nem szoktak, ez most egy ilyen kép. Amúgy innen másoltam.

Ezek itt vidám rendőrök. Annyiban különböznek más őrtől, hogy van nekik pisztolyuk. A kép innen van.

Persze a diákok is mindig uniformisban járnak és estig azt hordják, mert nincs idő hazamenni az iskola és a délutáni tanulás között. Talán ennyi elég is az egyenruháról.

Mit hordanak az emberek, ha nem dolgoznak? Nos, tulajdonképpen mindent. Nem nagyon különbözik Európától a dolog, vannak, akik a márkásabb holmikat szeretik és vannak, akik inkább az olcsóbb ruhákra esküsznek. Nálunk kifejezetten menőznek az emberek azzal, ha olcsó, de jó minőségű ruhát tudtak venni. Érdekes, hogy kevés a bóvli cucc, a legolcsóbb ruháimat is sokáig tudtam hordani. Ennek az is lehet az egyik oka, hogy Japánban hideg vízzel mos ruhát mindenki, mert nem kemény a víz. Nagyon sűrűn mosnak, általában naponta, ennek ellenére sokáig bírja a szövet a gyűrődést. Vannak amúgy horribilis összegekért olyan ruhadarabok, amiket én már elvből sem veszek meg, de van egy olyan réteg is persze, aki erre bukik. Sokszor azonban a magas ár természetesen minőséget is jelent, leginkább a túraboltokban. Még a hobbikiránduló (évente háromszor kimegy a rétre) embereknek is általában tuti profi Gore Tex ruhájuk és cipőjük, extrákkal ellátott, törhetetlen túrabotjuk és egyéb felszerelésük van: kis gázlámpa, amin lehet sütni is, pöpec túraüveg a víznek stb. Ugyanez igaz a sportra is. Ennek az az oka, hogy a japánok szeretik megteremteni az ideális körülményeket mindenhez, akkor is, ha az csak egy hobbi. 

A nők hétköznapi öltözködése manapság egyetlenegy elvre épül, amit nehéz elmagyarázni, de megpróbálom. Van itt egy szó: kawaii (可愛い). Ez magyarul olyasmit jelenthet, hogy aranyos illetve cuki, de valójában van egy olyan mély dimenziója, amit még sajnos - főleg férfiként - nem fogtam fel teljesen. Mindegy, hogy hány éves a nő (néha férfiaknak is mondják ezt), mindig az a bók, ha ruháról vagy megjelenésről beszélünk, hogy kawaii. Ez lehet a szín, a forma, a hossz, a fülbevaló vagy éppen a smink (nagyon szeretnek sminkelni itt), teljesen mindegy, a lényeg az, hogy egy nő kawaii kell legyen. Az, hogy valaki szép, csak másodlagos. Erre sajnos nehéz képet találnom, de azért beütöttem a gugliba, íme az eredmények.

Fontos, hogy a nők szeretik a szoknyát, nyáron előszeretettel mutatják a lábukat és nagyon szépen sminkelik magukat. Dekoltázsra azonban nem fordítanak energiát, ez itt annyira nem jelentős. Nagyon tetszik még mindenkinek az egyrészes dressz is, ilyenből is sok van.

Alapszabály, hogy nyáron lebarnulni nem szabad. A sötét szín ugye piszkos jelentéssel bír, az a kawaii, ha valaki fehér. Ezért nyáron szinte minden nő napernyővel, fekete, könyékig érő kesztyűben és a biciklin hegesztőszemüvegnek kinéző álarcban jár. Utóbbi az idősebb hölgyekre jellemző. Először azt hittem, hogy minden nő vámpír, de kiderült, hogy csak fehérek akarnak maradni. Ennek két oka van: először is minden kultúrában szeretnek az emberek olyanná válni, ami biológiailag amúgy nehéz. A japánok alapvetően világos bőrűek, de sokkal hamarabb barnulnak, mint az európaiak. Ez ellen harcolnak a napernyőkkel. Az európaiak pedig mindig fehérek, mint a mész, nekik az a menő, ha sötétebbek lesznek, ehhez azonban idő és kitartó napozás szükséges. Másodszor a túlzott napsütés nincs jó hatással a bőrre, nemcsak betegségeket okozhat, hanem - a tudomány mai álláspontja szerint - a bőr öregedését is felgyorsítja. Talán a világos bőrhöz való ragaszkodásnak is köszönhető, hogy Japánban sokkal később kezdenek el ráncosodni a nők, mint nálunk. Ez csak az én megfigyelésem, lehet cáfolni.

A férfiak változóan öltözködnek, érdekes módon nyáron nem dívik annyira a rövid nadrág, sokan járnak még ingben is. Igazából semmi különlegeset nem fedeztem fel ezen a téren.

Télen mindenki kabátban jár persze, bár láttam rövid szoknyákat is sokszor, mert nálunk nem nagyon megy nulla fok alá a hőmérséklet. A férfiakra alapvetően jellemző, hogy a télnek nincs szégyenruhája, legyen meleg, aztán kész, a nők azonban sokszor nagyon divatos kabátot választanak, amiben sokszor fagyoskodniuk kell.

Van nálunk esős évszak is, akkor a gumicsizma a leggyakoribb, ebből rengetegféle van és mindenhol lehet venni őket. Egyáltalán nem égő ilyenben kimenni az utcára, főleg azért, mert a csizmák jelentős része mintás és ugye kawaii.

Ha valaki Japánra gondol, egyből a kimonó (japánul egyébként ebben a szóban az utolsó "o"-t is röviden kell ejteni) jut az eszébe, joggal, ugyanis van itt ilyen. Nyilván nem minden nap hordják az emberek, de sokszor például ünnepekkor lehet látni sok nőt ilyen ruhában. Ennek nagyon bonyolult a kultúrája, sajnos nem értek hozzá eléggé, azt azért elmondhatom, hogy szigorú szabályok szerint kell felhúzni őket és minden meg van határozva. A minták nagyon szépek, a színeknek is mind-mind van jelentése. Van az év elején egy ünnepnap azoknak a nőknek, akik az adott évben húsz évesek, azaz felnőttek lesznek. (Itt nem 18 év a felnőtt korhatár, hanem 20.) Ezen a napon a hölgyek egy speciális kimonót vesznek fel és nagyon jó látni a sok fiatalt szépen felöltözve. A férfiak egyre kevésbé húznak tradicionális ruhát, főleg kimonót, ha igen, akkor inkább egy yukata nevűt, leginkább nyáron. A nőknek is van amúgy ilyen ruhájuk. Ezekre rá lehet a neten keresni, most a blog kedvéért legyen itt két kép:

Kimono. Van szép kis papucsuk is az embereknek, az most nem látszik, itt igen. A fenti kép innen van.

A kép a tőlünk nem messze lévő Himeji Yukata-Fesztiválon készült, amúgy innen van.

Nem teljesen ehhez a témához tartozik, de azért leírom, mert igazából a megjelenéssel összefügg: a tetoválás. Japánban egyértelműen negatív töltettel bír. Ennek az az oka, hogy korábban (elég sok időn keresztül) ez volt a szimbóluma a japán alvilágnak, a yakuzának. Tulajdonképpen ma is az. Aki ide tartozott, szinte köteles volt valami nagyobb tetoválást varratni magára, egy részét lehetőleg jól látható helyre. Ez azt is jelentette, hogy kibírta azt a fájdalmat, amivel ez a művelet jár. Én csak nagyon ritkán láttam ilyen embereket, de akadnak persze, főleg, ha olyan városrészbe megyünk, ahol tudjuk, hogy van yakuzafészek. A tetoválások sokszor nonfiguratívak, de leginkább a buddhizmussal kapcsolatos képeket ábrázolnak, a leggyakoribb a hátra tetovált, nagyméretű buddhaszobor. De láttam már rózsát is és más mintákat is. Jellemző a piros és a zöld szín, no meg persze a fekete. Itt egy példa. Japánban egyébként tilos tetovált embereknek nyilvános fürdőbe, uszodába és a tengerpartra menni, csak akkor lehet, ha eltakarják, valamikor még akkor sem. Ezt nagyon szigorúan veszik. Rengeteg cég, főleg az állami munkahelyek (városháza, hivatalnokok) is tiltja a munkavállalók tetoválásait, akkor is, ha az a talpon van és kicsi. A legtöbb ember, akit kérdeztem, visszataszítónak, piszkosnak és neveletlennek tartja a tetoválást, viszont a fiatalok körében kezd kicsit felvirágozni a dolog, mint divat. 

Fontos még az, hogy az embereknek nem jó kilógni a sorból. Tehát nem szabad nagyon kirívó ruhát felvenni, mert azt a többiek nem nézik jó szemmel. Kevés tehát az olyan ember, aki az öltözködésével valamilyen csoportba tartozását fejezi ki: rocker, rapper, skinhead, punk és a társai. Persze vannak ilyenek is, de arányaiban sokkal kevesebben, mint mondjuk Magyarországon.

Ha valakinek van kérdése, csak bátran a megjegyzésekkel!

Az oktatásról általában

Szintén egy nagyon kedves olvasó kérésére írom ezt a bejegyzést.

Először egy kis áttekintés. Japánban is hatéves korukban mennek a gyerekek iskolába, előtte van kb. 3 év óvoda. A rendszer a következőképpen épül fel: hat év kisiskola, három év középiskola és három felső. Ezután jön az egyetem annak, aki sikeres felvételi vizsgát tesz. Bachelor és Master, csak nem teljesen így hívják ezeket.

Minden szintre igaz, hogy van privát és állami fajtája, azt is kijelenthetjük, hogy a privát intézmények általában drágábbak.
A leírtakat nem csak írásos források, hanem személyes tapasztalatok is alátámasztják: három évet tanítottam gyerekeket minden korosztályban, ezalatt beszélgettem velük is és a szülőkkel is, rengeteg érdekes dolgot tudtam meg. Igazán azonban csak akkor leszek képben, ha majd a gyerekeink is végigjárják ezeket a lépcsőfokokat.
Japánban az iskola- és munkaév április elsején kezdődik.

Az óvoda területén egy pár éve az volt a tendencia, hogy minden szülő elvitte a legközelebbi állami helyre a gyereket és akkor ott játszottak vele a dolgozók. Ezt felváltotta ma az az irány, hogy a gyerekeket privát óvodába járatják, mert az a menő. Ez persze jóval drágább, az intézmények nagy részében egyenruha is van, mert akkor az utcán is van reklám, hogy melyik helyre járatják a lurkókat, ugyanis az rá van varrva a ruhára. Ezen felül egy kaptárnyi gyerek tobzódik az épületekben, hiszen a privát intézmények szinte mindenkit felvesznek, aki fizet. Ez persze nem lenne baj, csak az a gond, hogy erre a rengeteg kisgyerekre ugyanannyi óvónéni van, mint az állami óvodákban, ahol meg most szinte lézengenek az odajárók. Sok emberrel beszéltem és azt tudtam meg, hogy nincs nagyon különbség az állami és privát óvodák között: A kisgyerek odamegy, nagyon kedvesen bánnak vele, megtanítják mindenféle közösségi dologra, együtt énekelnek és rajzolgatnak. Nagyon jónak vélem a programot. Rengeteg rendezvény is van, ezalatt nem azt kell érteni, hogy farsang meg anyák napja, hanem minden más: közös kerti munka, szemétszedés, meseolvasás satöbbi. Ezekben aktívan részt kell vegyenek a szülők is. Havonta két háromszor tuti valamiért be kell menni legalább az egyiknek, ez általában az anyuka. Szóval ez igénybe veszi az egész családot is. Külön kiemelném a zenei nevelést, rengeteget énekelnek és az a jó, hogy még jó dalokat is, amiket értenek a gyerekek. Mert ugye nálunk a "Láttál-e már valaha..." nagyon szép, de egy hároméves gyereknek ugye a csipkebokor rózsa, majoranna, Virág Erzsi mittomén nem biztos, hogy sokat jelent, ugye. Erre a japánok nagyon figyelnek.

Az általános iskola persze már más tészta. Alapvetően minden család a lakóhelyéhez legközelebb eső állami iskolába kell beírassa a gyereket. Ha ez neki nem tetszik, akkor választhat privát iskolát is. Az egyenruha már szinte minden általános iskolában jelen van, csak egy-kettő államiról hallottam, ahol szabadon lehet öltözködni. Egyébként nagyon aranyosak a kislányok és kisfiúk, amikor mennek együtt valahova: mindenkinek ugyanolyan kis táskája, ruhája és sapkája van rajta a nevével. Nagyon fegyelmezetten, kettes sorokban, kézen fogva menetelnek az utcán, elöl megy egy Gőgös Gúnár Gedeon néni, hátul meg a masiniszta. Balesetek szinte nincsenek. Sokszor van. hogy iskolabusszal mennek reggel, ez persze nem kötelező. Érdekes módon az ablakok mindig magasan vannak és ezért csak a sok kis sapka látszik ki a tele buszból:

Itt látszik a sok kis színes sapka. Saját fotó.

Az általános iskolában a fő tantárgyakat egy tanító oktatja, ő egyben az osztályfőnök is, de van külön zene és testneveléstanár is. Jellemző a frontális tanítási mód: a tanár áll, a gyerekek meg ülnek és figyelnek. Sajnos nem tudom pontosan, hogy milyen a tananyag, csak azt láttam, hogy az első hat évben tanulnak írni, először hiraganát és katakanát, aztán már kanjikat is. (Az írásmódokról itt írtam.)
Jelen van még a kalligráfia, ilyenkor nem ceruzával, hanem ecsettel írnak speciális papírra, tradicionális technikával. Ezt minimum egy évig szokták tanulni, szerintem nagyon jó ötlet. Nyilván van még matek, japán nyelv és persze tanulnak angolt is, ezt általában harmadikban kezdik, de vannak iskolák, ahol már elsőben is van. Az angol mindenkinek kötelező.
Érdekes még a számolótábla óra, japánul szoroban.  Ide kattintva láthatók képek. Ezt is egy-két évig kell tanulni, valamikor általános iskolában, valamikor középben is. Aki ezt rendesen kitanulja, az nagyon jó fejszámoló lesz.
Sok iskola biztosít menzát, de van olyan hely is (például a mi városrészünk), ahol a szülők kell gondoskodjanak erről. Ennek mindenki eleget is tesz, nagyon aranyos, figurás bentó dobozokkal mennek a gyerekek iskolába. Van mindenkinél saját flaska is, általában egy literes, ebbe leginkább zöld teát tesznek a szülők.
Az ebédszünet a legtöbb helyen egy órás. Az iskola pedig nem nyolckor, hanem kilenc körül kezdődik és viszonylag hamar vége van. Délutáni programok néha vannak, de alapvetően hamar hazamennek a gyerekek. Persze itt is már van lehetőség mindenféle különórára, jellemző a zongora és a balett a lányoknak, a fiúknak meg baseball. De embere válogatja.

 Egy példa iskolai egyenruhára. Télen és nyáron más, ez a téli verzió. Igen, a lányoknak télen is szoknya és zokni van. A képet innen másoltam.

A középiskolában már majdnem mindenhol kötelező valamiféle iskolai klubtagság. elég széles a választék, viszont azt tudni kell, hogy - különösen sportnál - ez rengeteg időt is igénybe vehet. Vegyünk példának egy átlagos baseballklubba tartozó fiút. Reggelenként suli előtt van neki egy kis edzés, persze délután is. Vasárnap pedig szinte egész nap. A maradék időben pedig tanulni kell. Az önfeledt játékra tehát egyre kevesebb idő marad. Arról nem is beszélve, hogy a szülők persze azt szeretik, ha a gyerek jár még azért valami különórára az iskolától függetlenül. No meg persze a tananyag is egyre nehezebb lesz, vége van már a kisiskolás rövid iskolanapnak is. Érdekes egyébként még, hogy nem írnak sokszor teszteket, hanem a tananyagot összefogva vannak a félévek végén nagyobb vizsgák.

Ezt tetézi a felső iskola, ahol már csak az iskolában rengeteget kell tanulni. Természetesen valamilyen klubhoz vagy szakkörhöz itt is kell tartozni. A különórát általában felváltja az egyetemi felvételi vizsgára való felkészülés. Ez kifejezetten izmos, ugyanis ettől függ a diákok jövője. Egy központi vizsga van, ez alapján bírálják el, hogy ki hova kerül. Az egyetemeknek pedig hírneve van, szóval a munkakeresésnél nem csak az számít, hogy valakinek milyen diplomája van, hanem az is, hogy hol szerezte. Ezért tanulnak a felső iskolások, mint a mérgezett egér. Véleményem szerint hatalmas nyomás van rajtuk. Ez azért baj, mert ebben a korszakban kezd el ugye lázadni a fiatalság és nem biztos, hogy jót tesz nekik az efféle hajtás, de látszólag az oroszlánrésze átvészeli. Ne felejtsük el azt sem, hogy semmi sincs ingyen, főleg a délutáni különórák kerülnek sok pénzbe. Ezt a szülők fizetik, de van olyan gyerek, aki még egy kis diákmunkát is bevállal.

Ha bekerült valaki az egyetemre, akkor általában már könnyebb a dolog. Tapasztalataim szerint bent maradni nem olyan nehéz, mint bekerülni. Ebben szerepet játszik az is, hogy az egyetemeknek (Magyarországhoz hasonlóan) fontos a fejkvóta, ha államiak akkor azért, ha privátok, akkor meg azért. Szóval nem szívesen veszítenek el senkit sem. Az alapképzés általában négy év, a speciális pedig kettő. A legtöbb egyetemen a miénkhez hasonló kreditrendszer van, csak máshogy hívják a gyűjthető pontokat.

Az osztályzás Japánban általában egytől ötig van, az ötös a legjobb, az egyes a legrosszabb. egy-két privát iskolában láttam már egytől hatig, illetve tízig történő osztályzást is, de ez ritka. A tanteremben fontos a fegyelem, a sportórákon pedig végképp.

Érdekes még, hogy a legtöbb iskolában a gyerekeknek kell takarítani. Nemcsak a tantermet, hanem a vécéket is. Ez a szokás később még munkahelyeken is sokszor megmarad, kevés cég alkalmaz hivatalos takarítót, ilyen csak a nagyobb irodaházakban vagy cégeknél lelhető fel. Mindenkinek tehát kiskorától fogva ott a lecke, hogy nem érdemes szemetelni, mellépisilni és rongálni, mert mindent mindig saját maguknak kell rendbe tenni. Minél hamarabb megy ez, annál gyorsabban lehet menni haza. Ez pedig fontos tényező ugye. Általánosságban elmondható a japánokról, hogy nem szemetelnek és rongálnak, nagyon vigyáznak a közterületeken is a tisztaságra. Persze utcán dolgozó tisztítóemberek vannak, de alapvetően nem sok dolguk van. Azért is érdekes ez, mert például a mi térségünkben (Kansai) nagyon kevés a kuka az utcán. Szemét még sincs sok.

Egyelőre ennyit írok, ha valakinek van kérdése, bátran tegye fel, a legjobb tudásom szerint válaszolok rá.

"Nincsen tapi, nincsen nyúlka"

Nos, ez egy kicsit kényes téma, de mindenképpen érdekes, akkor meg nagyon fontos, ha valaki idelátogat. Európában megszoktuk, hogy találkozáskor kezet fogunk és/vagy még puszit is adunk. A vállveregetés biztatást jelent, ezen kívül sok szerelmes sétálgat kézen fogva az utcán és sokszor eldördül nyilvános helyen egy-egy csók is. (És akkor még finoman fogalmaztam.)

Japánban a helyzet merőben más. A kultúrában nemigen találjuk meg a testi érintkezést. Ezalatt azt értem, hogy nem szokás beszélgetés közben a másikhoz hozzányúlni, még akkor sem, ha ezzel valamit nyomatékosítani szeretnénk. A találkozáskor kölcsönös meghajlás van, kézfogás és puszi soha. Lehet, hogy csak beképzelem magamnak, de úgy vettem észre, hogy beszélgetni is távolabbról szoktak, mint a magyarok, mármint ami két ember egymáshoz viszonyított helyzetét illeti, ha találkoznak. Amit most leírtam, az leginkább a nyilvános helyekre igaz, hogy ki mit csinál otthon, az emberfüggő. Amúgy több család életébe is belepillantottam már, és ők otthon sem babusgatják magukat nagyon.

Szóval ez a dolog a szerelmes- és házaspárokra is igaz. Főleg, ha az utcán vagy bármilyen más olyan helyen vannak, ahol más ember is láthatja őket. Nyilvános helyen csók nincs, kézen a kézben csak nagyon kevesen járnak. Ölelkezni sem szoktak. Sokszor nem is lehet tudni, hogy valami közük van egymáshoz az embereknek, mert csak ülnek a vonaton egymás mellett és tapogatják a smartphone-t. Aztán az egyik hirtelen odaszól valamit a másiknak, amiből rá lehet jönni, hogy házasok. Nem verik nagydobra a kapcsolatukat, mert az udvariatlanság. Zavarunk vele másokat, ez az egyik ok, a másik pedig, hogy az emberek a személyes dolgaikat nem teregetik ki, gyerekkoruk óta ezt sulykolják beléjük a szüleik és a tanárok. Ha a párok négyszemközt vannak, akkor persze mindent lehet. Mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy ez így jó-e. Nekem személy szerint nem nagyon tetszik, de nincs mit tenni, kell alkalmazkodni a dolgokhoz. Más persze az, ha a szerelmespár mindkét fele külföldi. Ők azt csinálnak, amit akarnak, de nem nézik őket jó szemmel a többiek.

Mivel a testi érintkezés nyilvánosan ritka, az egyik leggyakoribb rend elleni vétek a tapizás. Olyannyira, hogy rendőrt hívnak és pénzbüntetés és/vagy börtön jár érte. Van még egy oka annak, hogy ezt szigorúan veszik, ez kizárólag az én elméletem: Japánban a bűnözési ráta olyan alacsony, hogy szerintem direkt kitaláltak egy olyan kategóriát, ami miatt mindig ki lehet hívni a zsarukat. Ugyanis a tapizás nem csak az Európában is tiltott helyekre vonatkozik, hanem minden olyan érintésre, ami nem normális. Tehát, ha nekem jönnek a vonaton, az nem baj, olyan van, de ha valaki 10 másodpercnél tovább nyomja a kezét a vállamra, akkor már sikíthatok. A szenvedő alanyok (és valaki nyilván szenved, nem kell félreérteni, hogy nem ismerem el a tapizás komolyságát) általában nők, de akadnak férfiak is. Minden vonatban ki van írva, hogy: "A tapizás büntetendő! Ha Önnel történik ilyen vagy tanúja egy esetnek, haladéktalanul jelezze a legközelebbi vasúti dolgozónak!"

Hogy miért akarnak tapizni az emberek? Szerintem három oka van:

1. Nem lehet hozzányúlni senkihez sem különben.

2. A nők nagy része túl rövid szoknyát visel az év minden szakában. Ez a személyes véleményem. Még az iskolai egyenruhák is hihetetlen rövidek. (Az öltözködésről még lesz szó, ott lesz a kép is.) Ettől persze még nem kell rányúlni senkire sem, de ha több a szabad hús, szagot fognak a hiénák.

3. Azt remélik a taperolók, hogy megússzák. Mert általában igen. Hiába megy a sikítás meg az ujjal mutogatás, nehéz a tömött vonaton kiszűrni, hogy ki volt a ludas.

Női vagon. A rózsaszín cetli jelzi, hogy ide csak ők szállhatnak fel. A képet innen másoltam.

Hogyan lehet megelőzni a dolgot? Nagyon nehéz. Egy bevett próbálkozás van, ez pedig a női vagon. Minden vonaton van egy, ide csak nők szállhatnak fel, ha férfi jön, akkor elhessegetik. Egyébként nem mindenkinek tetszik, sok nő elvből nem száll fel. Férfi vagon nincs, ez csak azt jelentheti, hogy nőkről nem feltételezik, hogy nyúlkálnak. Pedig biztos, csak nincsenek olyan sokan. 

Van még néha videó kampány is a tapi ellen, a kedvencem, a robotzsarus:

A lényeg összefoglalva: Japánban nem jellemző a testi érintés semmilyen formája sem, a szerelmesek és házasok nem mutatják, hogy azok, hanem az érzelmek ezen megnyilvánulásait elteszik otthonra, mikor maguk vannak.

Ha valakit érdekel a szexualitás Japánban és az ezzel járó gondok, az Indexnek van itt egy elfogult cikke, ha nem baj, akkor erről nem írok.

Megjegyzés: A cím a South Park rajzfilmsorozat magyar változatának ezen bizonyos részére utal.

Az ételekről és az azzal kapcsolatos szokásokról általában

Nos igen, ez az a téma, amiről szakadatlanul lehet regélni. Ezért apró lépésekben fogok haladni az általánostól a részletekig. Később tervezek esetleg olyan saját recepteket is közzétenni amelyeket Magyarországon is el lehet készíteni. Nem vagyok mesterszakács, de szeretek főzni.

De akkor egy kicsit a legfontosabbakról. Japánban az ételek, az étkezés nagyon fontosak. Ha az ember bekapcsolja a tévét vagy elmegy barátokkal valahova, akkor mindig az a központi kérdés, hogy mikor, hol és mit lehet enni. Ha egy nyaralásból hazaér az ember, általában azt kérdezik először, hogy milyen volt az idő és a kaja. Ez nem véletlen, az ország ilyen szempontból egy kincsesbánya. Bárhová is megyünk, mindig találunk valami olyan ételt, ami az adott régióra jellemző és ezért nagyon különleges. Egyszerűen nem lehet felfedezni az egészet. 

A fentiekből kifolyólag már látjuk, hogy akár csak erről a témáról is lehetne blogot írni. Most azonban nézzük azt, hogy milyen napszakokban, mit esznek az emberek. 

A reggeli változó, de nagyon sok ember eszik pirítóst, gyümölcsöt és joghurtot. Vannak olyanok is, akik még reggelire is egy kis levest és rizst esznek, de ez általában ritkább, legalábbis tapasztalataim szerint. Az ebéd főtt étel, leginkább a Japánban nagyon népszerű "bentó". Ez egy doboz, ami ízlésesen tele van rakva különféle ételekkel, köretként a rizs dominál, de van tésztás is. Ez a japán kultúra egy nagyon fontos része, mindenhol lehet vásárolni. Sokan ráadásul otthonról hoznak így ételt, mindenkinek van otthon kis doboza, amibe ezt beleteheti. Nekem még leveses is van.

Persze vannak olyanok is, akik egy éttermi menüt esznek ebédre, az ebédszünet általában egy óra, van rá idő. Ez viszonylag olcsó, de drágább, mint egy bentó. Ide kattintva lehet mazsolázni a rengeteg kép közül.

A vacsora mindig meleg, soha sem kenyér. Ez a legfontosabb étkezés, vacsora nélkül kevesen fekszenek le aludni. 

Nagyon fontos, hogy Japánban nem egy fogás van, hanem több. Ezt úgy kell érteni, hogy mindenből van egy kicsi. Ehhez hozzájön az is, hogy mindent kitesznek az asztalra és abból közösen vesznek. Nincs olyan, hogy "ezt én rendeltem, az enyém", osztozunk. Az a tied, amit megeszel, a szó szoros értelmében: a saját tányérodról. Mivel ezt én nem tudtam, az első étteremben adandó alkalommal rendeltem egy pizzát, mire kihoztak egy bébiadagot (kb. 15 cm átmérő), amit anyósom rögtön felvágott három egyenlő részre. Meglepődtem rendesen, de aztán elmagyarázták, hogy miért is van ez így és persze adtak a többi öt-hat ételből, amit meg ők rendeltek. Ma már egyértelműen látom, hogy ez a rendszer működőképes, meg merem kockáztatni, hogy jobb, mint az európai. Szívesen eszem kis pizzákat is. Hogy miért olyan jó ez?

1. Többféle íz van az asztalon, ez többféle színt is jelent, ezért eleve jobban megkívánja az ember az ételt.

2. Az egész mennyiséget is figyelembe véve sem olyan sok, mint egy normál magyar menü. Megdöbbentett, hogy mennyit ettem is én Magyarországon. Mikor hazalátogatok, akkor egy egyszerű kis húslevessel eltelek. Bármelyik étteremben. Ezzel meg is válaszoltam, hogy a japánok miért olyan vékonyak, az európaiak pedig (egy bizonyos életkor felett) miért nem. Legalábbis ugye az átlag. És a számok, statisztikák beszélnek. Elég a kevesebb is. Szeretek sportolni, rengeteget edzek és mégsem kell többet ennem. Elég ennyi. Erre van egy japán mondás is, azt vallják, hogy csak 80%-ig tömjük a bendőt.

3. Az osztozás, mint alapvető emberi erény a kezdetektől jelen van. Nem kell részleteznem, hogy ez miért is jó.

4. Lehet válogatni. Bár én majdnem mindent meg tudok enni, ez sem hátrány. Ha nincs kedve az embernek halhoz, akkor vegyen zöldséget.

Ebéd (menü) egy kiotói étteremben. Rántott zöldségek, egyéb zöldségek, tészta (szoba), levesmaradék, savanyúság és rizs. Saját fotó.

Az ételek alapvetően sokkal több zöldséget tartalmaznak, mint a magyar konyha. Ez annak is köszönhető, hogy itt másféle növények is teremnek, no meg mindent meg is esznek. De erről lesz még szó részletesen.

Én nem szoktam olyan nagyon sokfélét főzni, egy átlagos ebédet például így készítek el:

Két ebéd a közelmúltból, ezeket közösen főztük. Van itt avokádó, lazac, egyéb hal, erjesztett bab, még koreai kimchi is. Saját fotók.

Az illem. Nos, a legfontosabb, hogy étkezés előtt mindenki összeteszi a kezét és azt mondja, hogy "Itadakimasz." Ez nem ima, hanem olyasvalamit jelent, hogy "részt veszek ebben, kapok belőle". Mivel ez a "kap" ige egy udvarias formája, egyben talán köszönömöt is jelent, nehéz lefordítani.

Aki nem tud pálcikával enni, az ne keseredjen el, nem muszáj. Van kés, villa, kanál. Globalizálódott a világ ezen csücske is. Bár az ételek nagy részét pálcikával a legkönnyebb megenni. A levest szabad inni, mert a lét ugye pálcikával nehéz lenne kidolgozni. 

Mit nem szabad? Nem szabad a pálcikákat beleszúrni a tál rizsbe! Ez nagyon nagy illetlenség, ilyet csak buddhista halotti szertartáson lehet látni. Ugyanezen okból nem szabad semmit elvenni pálcikával, ha azt pálcikával nyújtják felénk. Várjuk meg, amíg leteszik a tányérunkra. A halotti szertartásokon csontokat adogatnak így egymásnak. 

Ezen felül tulajdonképpen mindent lehet. Persze böfögni nem ajánlatos, de a fenti két tiltás a legfontosabb. Érdekes módon a levesben lévő tésztát (udon, ramen stb.) szabad szürcsölve enni, a nyugati tésztákat (spagetti, makaróni) nem.

Ha befejeztük az evést, akkor azt mondjuk, hogy "Gocsiszó szama desta." Ez azt jelenti, hogy finom volt az étel és elég is.